Politikatudományielemzések

Maguk az oltások is részei a játékelméletnek, amelyeket elsősorban a bizonytalan és a biztos kockázatok ábrázolásakor szoktak felhasználni. Vegyünk egy országot – az eredeti példában az USA-t vagy hasonló nagy területű államot – amelyet minden évben (rendszeres időközönként) sújt egy járvány. Nevezzük ezt vörös láznak. Természetes úton nem lehet védettséget szerezni ellene (nincsen nyájimmunitás). Az egyszerűség kedvéért mindig kb. ugyanannyian betegednek meg és az összes társadalmi réteget-csoportot ugyanúgy érinti. Mindenkinek ugyanannyi esélye van százalékosan arra, hogy elkapja (legyen ez 15%). A betegek 90%-a meghal. Kiirtani, valamilyen módon befolyásolni eddig egyáltalán nem sikerült semmilyen gyógymóddal vagy terápiával vagy terjedését visszaszorítani (karanténnal vagy amivel a Dekameron hősei próbálkoztak). Ennek ellenére ezekre az ezzel foglalkozó állami (és civil) intézmények hatalmas, a költségvetést nagyon megterhelő összegeket költenek, ahogy a betegek ápolására is. Két járvány között azonban mindig „eltűnik” a vörös láz.

Az ország tudósai kifejlesztettek (vagy külföldről megvettek) egy védőoltást, amelynek bevezetéséről és egy nagy oltóprogramról az állami döntéshozóknak kell döntést hozniuk. Ha ugyanis a támogatás elutasítása mellett döntenek, nem lehet elkerülni, hogy a járvány évről-évre ugyanannyi embert fertőzzön meg (tehát a program elutasítása magának az oltásnak a „szükségességét” is megkérdőjelezi a társadalom szempontjából). Azonban ha az oltóprogram mellett dönteniük kell, akkor azzal is számolniuk kell, hogy (amint arra a tudósok és a szakértők felhívták a figyelmet) mondjuk minden 10.000-ik (vagy 100.000-ik) oltóanyag hibás, aminek következménye minden esetben (100%) halál.
Ebben az esetben mi az egyén érdeke? Elsőre általában rávágják, hogy az egyénnek az a legjobb, ha ő maga semmi esetre sem hagyja beoltatni magát, mert a járvány esetében van – % – esélye, hogy a megbetegedést és a halált elkerülje. Egy kötelező oltásprogram esetében ez már számszaki, hiszen bizonyos számú oltás mindig hibás. Mivel ez a gyártási körülményekből fakad és mivel nagy, állami oltásprogram van, az országban az oltások okozta halálozások nagyjából egyenlően oszlanak meg területi szinten. A vörös láz esetében viszont előfordulhat, hogy egyes körzeteket nem sújt az adott évi járvány, amely az összesített statisztikákban nem jelentkezik. Ezt azonban nem lehet előre jelezni semmilyen módszerrel és a következő járványok terjedésével kapcsolatban sem lehet semmilyen következtetés levonni ebből. Úgy látszik tehát, hogy utilitarista megközelítésből az egyén érdeke az, hogy minden eszközt felhasználva elkerülje az oltást, amely „biztos” halált okoz – kisebb eséllyel – a járvány nagyobb kockázatával, de bizonytalanabb bekövetkeztével. Itt látszik, hogy a haszonelv nem használható értelmezési keret ebben (és más, ehhez hasonló) az esetekben. A gondolatmenet több hibája közül az egyik, hogy nem veszi figyelembe, a járvány időről időre való ismétlődését, a társadalmi környezetet és más, anyagi kárra vagy pénzre nehezen átváltható következményeket. A peremfeltételek módosításával is el lehet játszani, amely különböző következtetések levonására ad lehetőséget.¹

Általában a játékelmélet ezt olyan problémák érzékeltetésére alkalmazza, amikor a következményei egyes döntéseknek nagyjából ugyanazok és általában főleg negatívak. Itt nem olyan példákról van szó, mint mondjuk a katasztrófavédelem vagy a karantén esetén, mikor egy „kisebb rossz” árán egy nagyobb veszedelem kezelése/megakadályozása a cél. A döntések inkább valószínűségük kiszámolásában és érzékelésében nyilvánul meg. Az oltási program hatására a halálozás térben szétterül vagy járvány esetében egy kis földrajzi területen mutatkozik meg és nem pontosan jelezhető veszteséget okoz).

Ilyen döntés például árvíz esetén egy gát átvágása egy lakott területnél, amely emberáldozatokkal jár. Kisebb mértékben például a pécsi 25 emeletes története, amelynél a lebontás és a felújítás lehetősége állt szemben (az építési technológia miatt kívülről az épület valós állapotát nehéz volt megállapítani). Egyben arra is példa, hogy ebben a modellben a nem-döntés, a halogatás a legnagyobb luxus, amely jelentős anyagi és erkölcsi károkat okoz(hatna) a döntéshozóknak (mint az azonnal meghozott döntés).

Éppen ezért a játékelmélet egy másik alappéldája az, ami az oltások helyzetét jobban bemutatja. Szintén egy „klasszikus”, bár Magyarországon a szélesebb közvéleményben nem túlságosan ismert. Ez pedig az „Almáskert”. Vegyünk egy nagy gyümölcsöst, amelyet gazdája el akar adni. Úgy dönt, hogy mivel nem találna ekkora birtokra vevőt, több darabban fogja árusítani. Sikerül is neki, így 16 új tulajdonos² fog osztozni. ³ Hogy kissé Magyarországon maradjunk, legyen a korábbi tulajdonos egy téesz. Az almafák szépen teremnek, ámde egyszer csak eljön a permetezés ideje, mert a környéken megjelent a feketepöttyös araszolólepke (újra). Szerencsére elég, ha csak a külső gazdák használnak vegyszereket, mert a hernyó nem fog tudni áttörni a belső földekre az általuk emelt „gáton”.⁴ A korábbi gazda vagy a termelőszövetkezet (amennyiben racionálisan járt el) is mindig így tett. Így – adott földterületről – maximális termést, a legminimálisabb költségek árán tudott leszedni. Emellett a belső földek termését magasabb áron is tudja „értékesíteni”, mivel azoknál nem használt vegyszereket. Igen ám, de most több tulajdonos van: van akinek csak vegyszeres almája, van akinek csak „bioalmája” van. Emellett a piacon egymás konkurenciái is. A belső földek gazdái erősen előnyben vannak, mert egyrészt jóval kevesebb költséggel tudják terményeiket előállítani (nem kell megvenniük a vegyszereket, stb.). Az emberek is szívesebben veszik az ő terményeiket, mert olcsóbban is tudják adni, mint a kemikáliákat használókat.

A vegyszerező gazdák viszont joggal követelhetnek valamilyen kárpótlást, hiszen ha ők nem tennék a dolgukat, akkor nekik is minimum ugyanúgy permetezni kéne. Elég, ha csak egyetlen-egy külső gazda nem tudja ellátni a feladatát és máris megtörik a határsáv és a hernyó örömmel falja fel különösen a belső almafákat. Vagy ha csak kicsit is csökken a permetlé mennyisége, máris fennáll a veszélye. Persze így ők is elveszítik a termésüket, de gazdaságilag ők vannak sebezhetőbb helyzetben (ugyanazokért a vevőkért versenyeznek, ugyanannyiért vagy csak olcsóbban tudják adni az almáikat). Ez az egyetlen, amivel érvelhetnek. Pl.: az átjárást a belső földekre nem akadályozhatják meg, mert ezt minden modern jogrendszer tiltja, illetve elég, ha egyetlen-egy külső gazda lehetővé teszi ezt, máris nem éri el célját. Itt tehát nem a klasszikus „közlegelők tragédiája” hatással állunk szemben, mert a veszélyt nem az egyéni individualizmus jelenti a közösség gazdálkodására. Hanem éppen maga a gazdálkodási rend, amely bizonyos időtávon belül lehetetlenné fogja tenni annak fenntartását.⁵ Mint fent említettem, éppen ezért fontos, hogy 16 gazda osztozzon a földeken, mert ha 9 gazda van, akkor az szimplán csak az előbb említett tragédia nem túlságosan jó változata.

Az Almáskert példájában egy másik fontos tényező, hogy nem csak hogy nincsen olyan belső erő, amely akaratát rá tudja kényszeríteni a többi gazdára, így egy külső hatalom sem áll – kezdetben – rendelkezésre a konfliktusok rendezésére. A korábbi tulajdonlás esetében ilyen lehetőség fennállt (ha a mostani tulajdonosok az ő béresei voltak vagy a termelőszövetkezet tagjai). Most ilyen szabályozás nincs. Ha lenne, akkor az, a legjobb esetben, a kertek profitabilitását tartva szem előtt, „könnyen” rendezhetné a konfliktust, együttműködésre kényszeríthetné a gazdákat. Az már más kérdés, hogy a megoldás mennyire venné figyelembe a gazdák egyéni vagy kollektív érdekeit (talán kivágatná a fákat és gabonát kezdene el termeszteni stb.). A külső szereplőt ugyanis teljesen más érdekek és értékek is vezethetik. Ezt a Vakáción a Mézga család egyik epizódja⁶ mutatja be, amelyben Máris szomszéd az egyik karibi sziget pénzügyi zavarban lévő diktátorának minisztere lesz. Elrendeli a szigetlakók kötelező oltását (sós vízzel), amelyért nekik fizetni kell. Talán az az oka a magyarországi oltásellenes mozgalmak érdektelenségének, hogy meg lehetett menekülni a teljesen felesleges oltástól, ha szigetlakók fizettek.⁷ Vagyis mindenkit „megfejtek”, mert az anyagi kifosztást nem lehetett elkerülni (az oltást igen). Viszont már az elején már leszögeztem, hogy az Almáskert csak viszonylag demokratikus környezetben (a gazdák tulajdonosai a kerteknek, viszonyait tekintve kb. egyenlőek) működik. Egy külső hatalomnak, amit felkérnek (ha ezt a megoldást választják) tehát figyelembe kell vennie ezeket az érdekeket, különben döntőbírói pozícióját veszélyezteti. Egyébként az említett cselekményszál úgy ér véget, hogy ezért és más hasonló stiklijeiért a diktátort a – Kalasnyikovval felszerelt – felkelők elűzik.

A kis kitérő után látható, hogy a kötelező oltások rendszere minden országban ilyen „almáskertek” kialakítására törekszik. Az egészségügyi ellátórendszer a redisztributív forrásokból mindenhol csak korlátozottan, kismértékben részesül, ezért törekednie kell rá, hogy a lehető „leggazdaságosabban” lássa el feladatát. Tehát nemcsak pusztán emberbaráti célzattal törekszik rá, hogy „működő almáskertek” jöjjenek létre. A fehér, „bioalmát” termesztőknek azok felelnek meg, akik valamilyen okból nem részesülhetnek az oltásokból (kor, egészségügyi állapot, veszélyeztetettség foka vagy akik valamilyen okból – véletlenül – „kicsúsznak” az adminisztratív rendszerből). Őket a nyájimmunitás védi meg. Az oltással járó mellékhatásokat a „szürkék” viselik, ami még mindig jobb, mint elszenvedni az adott betegséget. Természetesen a rendelkezésre álló anyagi források, az adott betegség, annak jelentkezési módja befolyásolja azt, hogy ki kerül a „szürke” vagy a „fehér” négyzetbe. Influenza vagy más, sokakat érintő és heves járványok esetében a mentesülő réteg száma csekély. Míg a tularémia vagy más, elsősorban (nem kizárólag) és elsőként bizonyos foglalkozási csoportokat érintő betegségek esetében a kötelező oltás szűkebb kört érint, mert ez is elég a többség megvédéséhez. Befolyásolhatja azonban az „almáskert működését”, az oltások rendszerét a társadalmi környezet (mennyire tartják az állam feladatának az egészségügyről való gondoskodást),⁸ a földrajzi és környezeti helyzet (milyen betegségek és mekkora intenzitással jelentkeznek), és végül az eltelt idő (nemcsak a védekezési módszerek változása miatt, hanem maguk a betegségek is jelentősen változhatnak, kihalhatnak minden változtatás nélkül). Ennek hatására alakulnak ki olyan kategóriák az oltásoknál, mint a kötelező, ajánlott vagy a „kötelezően ajánlott”. Sőt az is elképzelhető, hogy idővel – a betegszámok csökkenése, a társadalmi változás felfogása stb. – miatt oltás helyett az egészségügyi ellátás más formái kezdenek előtérbe kerülni (maradva az almáskertnél, ez olyan, mint ha védekezés helyett a beteg fákat inkább kivágnák).

A működő almáskert tehát az oltás(i rendszerek) ideális modellje, amely sok más esetben is alkalmazható, amikor társadalmi felelősségvállalásról van szó. Ellenben magának az oltásellenesség kialakulásának megértését nem segíti elő, ugyanis a gazdák mindegyike tökéletesen tisztában van a védekezés szükségességével (az első külső almáskert, amit nem permeteznek, ugyanúgy teljes mértékben áldozatul esik és gyakran elsőként). Mint a tularémia kapcsán említettem, maga az összetett rendszer sem teljesen így működik, mert van, akiknek elegendő a kezelésre való felkészülés (gyógyszerek tartalékolása stb.), míg más csoportokat adott esetben kötelezően oltatnak ugyanazon betegség esetében.

A PTE BTK Filozófiai Tanszékénél, Bertók Rózsa vezetésével ezért – és az egyszerű almáskert modelljében jelentkező más problémák megoldására – egy kiterjesztett almáskert modellt dolgoztak ki. Más néven ez a „panelek központi fűtésének tragédiája”. Képzeljünk el egy nagy paneltömböt, amelyben 36 lakás van, távfűtéssel felszerelve. Szigetelése siralmas állapotban van vagy már eredetileg sem volt. Ez azonban nem probléma, mert a szolgáltató eddig mindenkinek (mindenkinek) olcsón adta a fűtést és a meleg vizet (amúgy is a „hulladékhőt” használták fel). Eljött azonban a rendszerváltás és a távhő ára emelkedni kezdet. A lakók egy része elkezdett emiatt gondolkodni azon, hogy leválik a közös rendszerről és egyéni mérőórákat szereltet be. A jogszabályok szerint, hogy ha a lakóközösség többsége megszavazza, akkor a ház egésze leválhat. Mi most a helyzet? A középső kockáknak egyáltalán nem kell fűtenie, mert a rosszul szigetelt falak miatt a szomszédok megteszik ezt helyettük. Viszont eddig a fűtési költséget egyenlő módon osztották el a lakások között. A külső lakásoknak nem érdekük a leválás, mert éppen emiatt jóval többet kell majd fizetniük. Hiszen legalább egyik faluk a szabadra néz, ezért több energiát kell elhasználniuk, hogy megközelítsék a belső lakások hőmérsékletét.Miben tér el ez az egyszerű almáskerttől? Attól, hogy itt van egy nagyobb, világosszürke réteg, amelynek többet kell fűteniük, mint a belső lakások tulajdonosainak, de leválás után kevesebbet kell fizetniük, mint a külsőknek.

Ez a felállás jóval dinamikusabb viszonyrendszert tesz lehetővé, mint az egyszerű almáskert, mert nem pusztán kettő, egymással ellentétes megoldásokban érdekelt fél áll szemben, hanem egy nagy, átmeneti réteg is. Jóval bonyolultabb a csoportdinamika, amely a valódi társadalmakhoz hasonlítható. Elsősorban amiatt, mert a felállásban benne van a szövetségkötés kényszere, amelyből egyik fél sem hagyható ki teljesen. Például ha úgy egyeznek meg, hogy egyszerű többség is elég az egyéni mérők felszereléséhez, akkor nemcsak a fehér és világosszürke kockák tulajdonosainak kell beleegyeznie, hanem néhánynak a sötétek közül is (emlékeztetőül: a játékelmélet legtöbb modelljét demokratikus viszonyokra találták ki). Persze más megoldásokat is felvázolhatunk.

Ha a kiterjesztett almáskert példáját az oltásokra kezdjük el alkalmazni, akkor például az oltásellenesekét, akiknek a tevékenysége elsősorban a kötelezőség eltörlésére irányul (Mint az előző fejezetben írtam, ők igyekeznek az egész kérdést egyszerű narratívaként beállítani az egyéni szabadságjogok mentén). Viszont talán éppen emiatt a lehető legrosszabb alternatíva mellett állnak ki.

Mint az egyszerű almáskertnél bemutattam, a középső kockák az oltatlanokat jelképezik, míg a sötétek az oltottakat. Ez egy nagyon precíz, orvostudományi nézőpont, viszont a valós társadalomban is léteznek „szürke” átmenetek. Itt a fő határvonal nem az oltottak és oltatlanok, hanem azok között húzódik mentálisan, akik napról-napra szembesülnek az adott betegség jelentette kockázatokkal, illetve a társadalomnak azon – ma már döntő – része között, akiknek erről csak közvetve vannak információi. Kockázat alatt itt nem tudományos pontosságot értek (tehát minden tünetét fel tudják sorolni), hanem hogy a szűkebb családi körükben, testvéreik, gyerekeik vagy ő maguk is elkapták a torokgyíkot, így szerezve első kézből való tapasztalatot róla. Esetleg képzeljük el, hogy a korábbi információszegényebb, kevésbé a puszta meghökkentésre utazó médiák által tájékoztatott világban mekkora hatása volt a gyermekbénulás járványossá válása és bemutatása. Manapság már ezek a szenvedések maximum a Kincskereső Kisködmönből⁹ lehetnek ismertek (vagy az Internet bizonyos sötét zugaiból). A kötelező oltások így pusztán már pusztán kellemetlen társadalmi kötelességeként jelennek meg (mint korábban a sorozás). Nem meglepő, hogy habár az oltások elleni averziók végigkövethetőek alkalmazásának egész történetén, nagyobb népmozgalmakat csak bizonyos történelmi korszakokban ért el (elsősorban akkor, amikor az ismert és közismert járványok okozta fenyegetettség-érzés csökkent). Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kötelezőség eltörlése nemcsak az oltottak számának csökkenésével jár, hanem hogy olyanok is megkaphatják azt, kiknek ez nem javasolt (mert gyenge az immunrendszerük, nincs rá szükségük stb.). Sőt az előfordulhat, hogy túl sokat (oltás, gyógyszeres kezelés, „immunerősítés” stb.) kap: ennek elvi lehetőségét még az oltásellenes propaganda is felismerhetné, ha nem az amúgy teljesen hatástalan homeopátia mellett állna ki.

Az oltásellenesek javaslata egyrészt elvi lehetetlenség, ahogy az ábra is mutatja. Ennek oka az, hogy nem a teljes betegséget tartja távol, hanem csak maximum lelassítja a terjedését valamikor (azzal, hogy elszigeteli egymástól az oltatlanokat egymástól is, megnehezítve az elkapást, de egyben az esetleges gyógykezelést is).¹⁰ Viszont ez egyetlen módon valósulhatna meg, totális és szigorú karanténnal vagy sehogy. Mint említettem, a karantén a szabadságjogok teljesebb megsértését jelenti, így az oltásellenesek (mivel magukról van szó) nem is ezt a megoldást javasolják, hanem narratívájukban a betegségek következményeit bagatellizálják (lásd lejjebb), sőt tüntetik fel kedvezően. Emellett működésképtelen is lenne, mert nem tudná megfogni az összes kórokozót (a fehér négyzetek a határhoz közel helyezkednek el). A lepkének, a kórokozónak nem kell akkora utat megtennie, hogy megfelelő életteret találjon magának, vagy a fűtéshez jóval több energiát kell felhasználni, mintha szépen megegyeznek egymással.

Ez az elvi szint a valóságban viszont az „almáskert” nem így nézne ki (utolsó ábra). Totális csőd állna be, amikor az épület összesen annyit fordít fűtésre, amennyire azt az adott szezonban maximum lehetséges (sőt kicsit többet is talán). Viszont eközben egyes lakásokban szó szerint megfőnek a lakók (nem egyszerűen túl melegük van, mint a lecsatlakozás előtt). Máshol meg megfagynak (szintén szó szerint). Annak ellenére, hogy a költség kiugróan magas, mindenki annyit fordít a saját lakásának fűtésére, amennyit csak képes megengedni magának, jelentős részét lefoglalva a jövedelmének. Így mindenki rosszul jár (maga az épület is megsínyli ezt, az állandó járványok és –veszély milyen hatással van a társadalomra?).”