Politikatudományielemzések

A racionális döntéselméletek egy erősen módosított változata a játékelméletek, de ezek tárgyalása előtt érdemes a döntéselméletek egy másik nagy csoportját is bemutatnom. A diszkurzív vagy narratív elemzési módszerek, amelyek rengeteg más néven is ismertek, módszertanuk, megismerhető tudással kapcsolatos álláspontjuk egymástól nagyon eltérő, a bipoláris világrend vége után váltak népszerűvé. Egyes felvetések szerint azért lett az 1990-es években divatos irányzat, mert a szembenállás, a kölcsönös megsemmisíthetőség pszichológiai értelemben megkövetelte azt, hogy az ellenfél is racionálisan dönt (Bretter 2014), még ha mozgatórugóival nem vagyunk tisztában. Egy racionális mechanizmus is járhat irracionális következménnyel, ahogy egy irracionális mozzanat is vezethet jó eredményre, de hogy azt a bizony kezet a nagy piros gomb fölött is ilyenek irányíthassák, már elfogadhatatlannak tűnt. Az már inkább, hogy egy olyan személyhez tartozik, aki „őrült”, de ekkor is egy másféle racionalizmus által „működtetett” egyénről van szó. Az irracionalitás, a véletlen, stb. szerepe ennél jóval elfogadhatatlanabbnak tűnt. A hidegháború alatt keletkezett hivatalos iratok titkosítás alóli feloldása, kutathatóvá tétele – előbb az USA-ban, majd az Oroszországban és a szovjet befolyás alól felszabadult területeken – azonban sokszor rámutatott arra, hogy az elemzők, sőt maguk a döntéshozók milyen kevés információból hoztak meg sorsfordító döntéseket, vagy hogy nagy alapossággal megtervezett döntések hogyan mentek „félre”. Mint a játékelméletből látni fogjuk, a kölcsönös elrettentés elve alapján mindkét szuperhatalomnak az volt a racionális érdeke, hogy a nukleáris fegyverkezést minél tovább folytassa. Ha szigorúan ezek szerint jártak volna el, akkor a kubai rakétaválságnak – a racionális döntéselméletek alapján – eszkalálódnia kellett volna. A Kennedy-féle kabinet azonban nagyon sok információnak nem volt birtokában, amely egy ilyen elemzéshez szükséges lett volna, ellenben nagyon sok előítélettel (itt: a másik fél viselkedését előfeltételezve), félreértelmezéssel és félelemmel. Amiben bővében voltak, az, hogy ezeket annyi változatban, kapcsolódásban és részletességben, a társadalmi nyomástól távol megtárgyalhatták, amennyire szerették volna. Természetesen a másik oldalnak is hasonlóan kevés adat állt rendelkezésre az ő lépéseikről és motivációikról. Az atomháború kitörését viszont a diszkurzív megközelítést valló kutatók szerint nem ennek ellenére, hanem éppen emiatt sikerült elkerülni. Ezzel együtt a modern politikai cirkusz kritikája is megtalálható a sorok között, hiszen most a politikusoktól azonnali, hatékony politikaalkotást vár el és az információk nagy száma megadja a racionális döntés lehetőségének illúzióját.

Két másik példát szoktak még a narratív megközelítések leírására felhasználni: a Pearl Harbor elleni japán légitámadást és a német autópályák-ügyét. Az előbbi szintén annak érzékeltetésére szolgál, hogy a döntési folyamatok csak racionálisnak tűnhetnek. Az előbbi esetben a japánok célja az volt, hogy az USA hadba lépését megakadályozzák vagy hátráltassák, illetve megsemmisítsék annak csendes-óceáni flottáját. A végeredmény ezzel pont gyökeres eredménnyel járt. Amerikai oldalról pedig sokan jelezték a készülő támadást, de racionális mérlegelés után egy szabotázsakcióra (vagy sorozatra) nagyobb lehetőséget láttak. Az ennek megakadályozására tett, a már kialakult, elfogadott vészforgató-könyveknek megfelelő intézkedések viszont éppen a pusztítás mértékét növelték meg. Utólag ezért sokan kritizálták a döntéshozókat, sőt összeesküvés-elméletek jelentek meg ennek megindoklására, de gondoljuk meg, hogy ha mégis a szabotázs-akció valósul meg és nem így járnak meg, az eredmény ugyanaz. Mivel pedig ennek valószínűsége – az ellenség céljainak és lehetőségének ismeretében – jóval nagyobb volt, inkább erre készültek fel.

Másik példa a németországi autópálya-építések története 1933, azaz Adolf Hitler kancellárrá történő kinevezése után. A nemzetiszocialista rezsimnek talán ez az egyetlen öröksége, amely a szélesebb közvélemény számára is a legelfogadottabbnak számít. A rezsim pedig már igen korán mint Németország felsőbbrendűségének bizonyítékaként kezelte ezeket és nagy hangsúlyt fektetett építésükre. Azonban néhány szempontot ki kell hangsúlyoznunk: egyrészt, hogy autópályák építésére mindenhol sor került a világban, ha a motorizáltság elért egy bizonyos százalékot (ahogy az első tervek sem ekkor születtek meg, hanem már az 1920-as évek végén). Másrészt, hogy amikor ezt a programot elkezdték, Németország – jobbára a gazdasági világválság hatására – még nem érte el ezt a szintet. Kisebb problémák is adódtak a megvalósítás során, amelyek a rendszer diktatórikus jellegéből fakadtak és a jellemző irányítási mechanizmusaiból. Először is alárendelték ezeket a katonai-stratégiai céloknak, vagyis hogy az ellenség területe könnyen megközelíthető legyen, de fordítva, ő a német területeket ne tudja megközelíteni. Éppen ezért a civil szempontok (amelyek kiszolgálására épültek) háttérbe szorultak. Ez nagyon sokáig nem tűnt fel az elemzőknek, mert a II. világháború után és a két Németország kialakulása miatt a közlekedési hálózat, szokások is radikálisan átalakultak. Másodszor jelentkezett az irányítási kettősség, amelyet Ormos Mária a rendszerszintű káoszként írt le. Ez azt jelentette, hogy mivel a Führer, ellentétben a korábbi alkotmányos uralkodókkal és diktátorokkal, nem szívesen foglalkozott a napi adminisztrációval. Ideológiáját nagyban befolyásolta a „fajok harca”, ami azt jelentette, hogy egyszerre több beosztottjának tervét is támogatta (hallgatólagosan). Éppen ezért az alárendelt aktorok versenyeztek egymással, hogy ki tudja a saját alternatíváját előbb megvalósítani. A „harc” kifejezés annyiban is megfelelő, hogy ebben minden eszközt bevethettek az ellenség lejáratására. Így rengeteg kettősség jött létre a rendszerben, mivel mint minden paranoiás diktátor, a Führer bármiféle horizontális együttműködését megakadályozott. Viszont mielőtt bármelyik alternatíva győzedelmeskedhetett volna – ellentétben Sztálinnal – eljátszva a döntőbírót, megakadályozta a vesztes alternatívákat képviselők „megsemmisítését” (félve, hogy a győztes túlzottan megerősödik). Ezeknek a hibáknak az ellenére a nemzetiszocialista propaganda sikeresen befolyásolta az embereket abba az irányba, hogy az autópályák a rendszer egyik legnagyobb sikere és annak felsőbbrendűségének bizonyítéka.

A narratív megközelítések ezeket felismerve arra törekednek, hogy megismerjék azokat a hátsó mozgatórugókat, amelyek a döntéseket befolyásolják. Ezek lehetnek pszichológiaiak vagy másmilyenek is (szövegelemzés, stb.). A legnagyobb különbség a racionális elméletekkel szemben, hogy itt nem egymással hierarchiában álló alternatívákat szerepeltetnek, hanem mindegyik ugyanakkora magyarázó erővel és értékkel bír a képviselője szemében. Röviden a miért helyett a hogyan mondják számít és elsősorban a politikai megnyilatkozásokra koncentrál (beszédekre, újságcikkekre, nyilatkozatokra). Ezek közül végül vagy az egyik kerül megvalósításra, de – mivel demokratikus körülmények között születnek – általában valamilyen formában több ilyen alternatívát is tartalmaznak. Vegyük például a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa magyarországi és pécsi percepcióját. Mivel egy ilyen nagy kulturális esemény racionális értékelése igen nehéz (egyik alternatív döntés következményeit sem lehet hosszú távon előre jelezni), mindegyik értelmezés inkább meggyőződés eredménye volt. A végső konklúziónál így két nagy csoport alakult ki, amely a programsorozat sikertelensége és sikeressége között volt megosztott. Végül többé-kevésbé az előbbi került túlsúlyba, de jelentős elemeket emelt át az utóbbiak közül is (mert az eredményekből valami megvalósult).

Nem kell hangsúlyozni, hogy habár a narratív elemzés módszereit minden döntéshelyzetre lehet használni, leginkább használhatóvá az ilyen, nem egyértelmű (kulturális, sport stb.) politikai cselekvésekre lehet őket. Kevésbé érdemes rá támaszkodni, főleg tervezéskor, ha járványok megállítása, háború vagy olyan konkrét esemény megoldása a fontos, amely kevésbé politikust, mint inkább szakembert kíván. A narratív megközelítés ugyanis egyaránt relevánsnak fogadja el, ha karantént vezetnek be, mint hogy az esztergomi érsek imádkozik mindenkiért a templomban. Sikeresnek az a narratíva számít, amely a leginkább képes magát érvényre juttatni, illetve elfogadtatni magát a társadalomban (tehát nem a konkrét probléma megoldása számít).

A játékelmélet, mint említettem, ezekkel szemben a racionális döntéselméletek fajtájába tartozik. Nem azért, mert a szereplőkről feltételezi, hogy valamilyen racionális gondolatmenet során hoznak döntéseket, hanem hogy szabályoknak engedelmeskednek. Vagy esetleg elutasítják azokat, "csalnak", de ekkor is tudatában vannak (bizonyos mértékig). Hogy ezt megtehessék, a játékelmélet feltételezi, hogy a szabályokat minden résztvevő közös tudtával hozzák meg (ha nem közösen, hanem egy kiválasztott szereplő határozza meg azokat vagy egy külső aktor kényszeríti rá azokat). Nem jelenti azt, hogy a szereplők egyenlő súllyal vesznek részt a döntéshozás folyamatában, de legnagyobb részét ismerik (még ha el is utasítják azokat).  Mivel a játékelméletek általában feltételezik, hogy a részvétel általában önkéntes legalábbis a játék elején, általában ez annak feltételezéssel jár, hogy maguk a szereplők is egyenlőek (egyenlő eséllyel nyerhetnek és veszíthetnek). A legjobban úgy lehet elképzelni ezeket, mint amikor leülünk társasozni (csak akkor tudunk játszani, csalni vagy egyáltalán részt venni benne, ha legalább a legalapvetőbb szabályokkal tisztában vagyunk). Már itt látható, hogy az elemzők által elkövethető legnagyobb hiba, ha a szereplők nyerési esélyeiből és a szabályok közös ismeretéből azt a következtetést vonják le, hogy minden játékosnak, ha a végtelenségig ismétlik (és a résztvevők egymással rendszeresen szerepet cserélnek), ugyanannyiszor fog veszíteni, mint a másik. Ha nem így történik akkor a szabályok rendelkeznek így (de ha a másik fél kerül ugyanolyan pozícióba, akkor neki is ugyanakkora esélye van). Még ha "csalnak" is, hiszen ez is csak ezen keresztül fog megtörténni. Rossz elemzés azonban az, amely nem számol azzal, hogy a tapasztalat, a játszmákban való részvétel és egyéb jelenségek, csalás nélkül is, képes egyeseket előnybe juttatni. A játékelméletek azonban feltételezik, hogy a szereplők tudása is egyenlő és hogy ugyanúgy játsszák a szerepüket. A többi említett döntéselméletben már megjelennek, de maga a játékelméletek ritkán tartalmazzák önmaguk nyers formájában ezeket (tehát nem a "profi" és a zöldfülű kezdő játékstílusát akarják leírni, hanem a "közepes tudású" játékosokét). Ennek hiányossága akkor mutatkozik meg leginkább, amikor a modellalkotásról és a konkrét döntések elemzéséről a tágabb politikaik jelenségek magyarázatára kerül sor. Mivel általában elmondható, hogy pénzügyi tanácsadók és kormányzati szakemberek azok közül fognak kikerülni, akik a közgazdaságtan tudományos pályáján nem tudnak jelentős eredményeket elérni, nem képesek felvenni az éppen aktuális trendeket (vagyis napjainkra az a faramuci helyzet állt elő utóbbiak gyors változásai miatt, hogy az elemzés előbbre tart, mint a cselekvés), a játékelmélet most kezd csak betörni a tervezésbe. Így hatékonyságáról igen ellentmondó tapasztalatok vannak, mint azt az eurozóna és Görögország esete mutatja. Már csak azért is, mert a tárgyalásokat az a Jánusz Varufákisz pénzügyminiszter vezette, aki a játékelmélet egyik nemzetközileg is elismert tudora volt. A görög politikai térben szinte előzmények nélkül felbukkanó és rövid idő alatt annak vezető erejévé váló Sziriza támogatásával megkísérelte, hogy eme elmélet alapján próbáljon meg kedvezőbb pozíciókat kivívni az egyeztetések. Lényegében klasszikus fogoly-elméleti játszma logikája alapján tárgyalt. Míg ez a hátrányok minimalizálásáról szólt, addig sikerült lényegében a legsúlyosabb lehetséges következményt elérni.

A játékelméletek kialakulása a második világháború utánra tehető, habár igen jelentős gyökerei vannak a gondolkodásnak. Mondhatni a kezdetektől kezdve, mert gyökerei megtalálhatóak az ókori filozófusoknál és a középkori jogászoknál is. Ilyenek az olyan, főleg a bolognai jogi karhoz köthető dilemmák, mint hogy Lázárnak, miután Jézus feltámasztotta, joga volt-e új végrendeletet készítenie, illetve hogy hány angyal fér el egy tű fokán. Ez utóbbit máig a terméketlen tudományos viták egyik példájaként ismerik, pedig a korban fontos teológiai kérdést feszegetett (van-e fizikai teste Isten küldötteinek). Ezek azonban gyakran csak gondolatkísérletek, amelyek ráadásul öncélúak is, nem egy társadalmi hipotézis tesztelésére dolgozták ki. Bővebben a játékelméletről most nem kívánok értekezni (akit érdekel, itt utánanézhet). Rengeteg változata alakult ki, de legtöbb esetben valamelyik formáját használja a fogolydilemmának. Mint említettem, ennek legegyszerűbb változata képezte a görög tárgyalási stratégia alapját. Mivel ez közismert, én egy másik megfogalmazását szeretném most leírni (ábrázolásához lásd a Függeléket). Mikor ezt még kidolgozták, még léteztek a floppyk, amelyek ára azonban országról-országra nagy eltéréseket mutattak. Tegyük fel, hogy éppen Olaszországból térünk át Svájcból Németországba. Még van néhány líránk, amit szeretnénk elkölteni és Svájcban, ahol még lehet vele fizetni, 10 márkával olcsóbb a floppy, mint otthon. Ha klasszikus csere történik, akkor maximum csak ennyit nyerhetek az üzleten. Igen ám, de sikerült utazásom alatt szert tenni néhány hamis pénzre is, a boltban elég sötét van és a kereskedő már fáradt. Ha ezzel fizetek, akkor nyereségem már 20 márka lenne. Igen ám, de a kereskedőnek van néhány olyan lemeze, amelyről letörték az írhatóságot lehetővé tevő pöcköt. Ráadásul jó eséllyel soha többé sem fog újra látni. Ha azt adja el nekem, akkor ő 10 márka nyereséget tehet zsebre. Mikor járok tehát a legjobban? Akkor, ha hamis lírával fizetek, mert így tudom maximalizálni a veszteségemet és minimalizálni a veszteségemet (legrosszabb esetben is hamist cserélek használhatatlanért). Mi itt a legfőbb probléma? Egyrészt a fogolydilemma egyensúlyi helyzetet vázol fel (mint minden játékelmélet). Vagyis az alábbi ténnyel mindkét fél tisztában van (a kereskedő és az utazó is). Emellett más kapcsolat nem fűzi őket egymáshoz (vagy alapvetően ellenségesek egymással). Ráadásul nincsen olyan felettes hatalom, amely a becsületes viselkedés irányába tolná el a két felet (fogyasztóvédelem, rendőrség stb.). A csalás egyik féltől sem követel meg külön befektetést (nem kell azzal töltenem az időt, hogy hamis lírát keresek vagy hogy a kereskedő direkt használhatatlanná teszi a floppykat). Éppen ezért a fogolydilemma alapvetően jól működik a klasszikus nemzetközi kapcsolatokban, ahol a két fél között általában korlátozott az információáramlás vagy egyenesen ellenséges a kapcsolat. Például India és Pakisztán atomfegyverkezése esetében. Könnyű belátni, hogy a kölcsönös fenyegetés és a hatalmas ráfordítással fejlesztett arzenál helyett jobban megérné a kölcsönös leszerelés (mint az USA és a Szovjetunió esetében). A felszabaduló összegnek jobb helye lenne a gazdaságban, társadalmi programokra lehetne fordítani. amik növelik a politikai stabilitást is. Esetleg a hagyományosabb (és kevésbé hagyományos) fegyverzet fejlesztésére, amelynek segítségével megszerezhetnék a vitatott területek (pl.: Kasmír) feletti uralmat. Az atomfegyver bevetése ugyanis nem opció ilyen esetben. Azonban mindkét fél attól fél, hogy mi történik akkor, ha úgy keveredik a másikkal háborúba, hogy neki atomfegyvere van (habár a világban 1945 óta egyszer sem vetettek be ilyet). Az ilyen félelmeket csak egy szorosabb együttműködés lenne képes feloldani, de a kölcsönös bizalmatlanság a lehetséges következmények mérséklésére készteti a feleket. Az új görög vezetés itt számolta el magát. Ugyanis mint kívülről jövő politikai erők nem vették figyelembe azt, hogy tárgyalófeleik jóval több ilyen dilemmát oldottak meg, mint ők. Ennek során a másik fél felkészült rá, hogy - legalábbis a tárgyalások során - jóval súlyosabb következményeket is felvállaljon. Népszavazási akciójukkal ráadásul jóval súlyosabb helyzetbe sodorták magukat, amely a mentőcsomag feltételeinek súlyosabbá válását is jelentette. Lényegében egy olyan utazó pozíciójába kormányozták magukat, akik a haszon maximalizálása érdekében kimondottan gyűjtötte nyaralása alatt a hamis lírát, majd a becsületes kereskedőt a helyi rendőrőrs mellett kívánta átverni. A kereskedő pedig nem attól viselkedett így, mert eltekintett az elérhető profittól, hanem mert megszokta, hogy hosszú távon így maximalizálhatja nyereségét (mert csak visszatérő vevői vannak). Így reagálása érthető is, és súlyos politikai következményei is (elvesztem mind a 20 márkányi hamis lírát).
Szerencsére a kötelező védőoltások egy klasszikus egyensúlyi helyzetben valósulnak meg, de erről a következő fejezetben.

Függelék