Politikatudományielemzések

Az oltásellenesség narratívája

Az oltásokat elutasítók gyakran egyfajta lebutított evolúciós-értelmezést használnak akkor, amikor elutasítják a kötelező oltásokat és rendszereket. Habár gyakran találhatóak náluk misztikus vagy vallási felhangok is, sokszor a 19. században kialakult szociáldarwinizmus rejlik érveik mögött („Az erős túlél”).”

Hogy megértsük ezt a következtetést, akkor tisztában kell lenni a nyugati politikai és társadalmi gondolkodással. Két komponensből áll össze ez: a világképből és az ideológiából. Előbbi a természet rendjét és az embernek abban elfoglalt helyéről alkotott elképzelését foglalja magában. Tehát az alkotja, amely „létezik”: a társadalmi valóságot egy nézőpontból (természet, emberi természet és idő viszonya). Az ideológia ellenben a miért kérdésre ad választ és hogy az előbb említett viszonyok hogyan alakultak ki. Egyszerre három tulajdonságát különböztethetjük meg. Van egy leíró, deskriptív eleme, amely a társadalmi és fizikai viszonyok magyarázatára szolgál. Általában van egy kritikai eleme is, amely előbbiek elutasítására szolgál (ebbe a sorba tartozik az is, amikor egy másik megoldást vagy magyarázatot javasol ezek helyett). Van egy előíró, preskiptív része, amely azt fejti ki, hogy minek kéne lennie ezek helyett. Elkülöníteni a leíró és az értékelő elemeket az ideológiák esetében nagyon nehéz és nagyfokú változatosságot is mutatnak. Mindenesetre szerves részei az általunk ismert ideológiáknak. A világképpel való konzisztenciájukkal kapcsolatban nem jelenthető ki ilyen általánosan. Különösen a szélsőséges ideológiák tesznek egyenlőségjelet a természeti jelenségek és az emberi kapcsolatrendszerek között, ugyanazokkal a mechanizmusokkal magyarázva azokat.

A szociáldarwinizmus világképeként így az evolucionalizmust határozhatjuk meg, mint filozófiai felfogást. Ez nem annyira a darwinizmus, pláne nem az új szintézis szigorúan tudományos elméletét kell értenünk, hanem annak egy nagyon korai értelmezését. Nem is annyira Darwin szerepét kell kiemelnünk, hanem Malthusét és Lamarckét. Előbbinek a túlnépesedéssel kapcsolatos nézeteit, utóbbinak a szerzett tulajdonságok öröklődését illetően. A világkép szerves részét képezi a viktoriánus társadalomfelfogás, annak is elsősorban a jingoizmus, a gyarmatosítás és a világ szigorú hierarchiában való értelmezése.

A szociáldarwinizmus ideológiája ezt alapul véve a társadalmi viszonyokra alkalmazza a természetes kiválasztódás elvét, de nem a faj vagy a gének szintjén, hanem társadalmi csoportok, „nemzet” „rassz” vagy az egyének szintjén. Általában az előbbiekre való alkalmazása közismert. Malthus befolyására az ebbe való beavatkozást nem csak értelmetlennek, hanem „károsnak” tartja, amely végső soron kevésbé „értékes” egyének vagy csoportok előállításához vezet. Ezt pedig minden áron (hazugságok vagy erőszak árán is) meg kell akadályozni. Nem véletlen, hogy a szociáldarwinizmus – habár minden ideológia saját korának és társadalmának terméke – minden esetben egy radikális, szélsőséges ideológia.¹

Valamilyen hasonló szerepet tölt be az oltásellenes politikai mozgalom Magyarországon is. A hazai viszonyok ismeretében nem véletlen, hogy ez elsősorban a radikális jobboldalt jelenti (egy időben egyik legjelentősebb tagja a mozgalomnak a Jobbik képviselő-jelöltje volt). Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden országban így oszlik meg a politikai oldalak között, ahogy nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek a radikális csoportok elfogadják a hasonló nézeteket hangoztató oltásellenesek érveit. Magyarországon azért is ambivalens a viszony, mert a modern értelemben vett egészségügyi ellátórendszer – néhány előzménytől eltekintve – lényegében a proletárdiktatúra időszaka alatt alakult ki. Így az oltásellenes-mozgalom egyben modernizáció- és kommunistaellenes színben is feltűnik, amely utóbbi örökségével való viszonya a politikai erőknek finoman szólva is ambivalens (A Jobbik végül nem indította jelöltként és nem emelte be programpontja közé az oltásellenességet).

A radikális elméletekhez hasonlóan az oltáselleneseknél is megtalálható egy szigorú oppozíció és egy erős kiválasztottságtudat. Amely azonban elsősorban a szociáldarwinizmushoz köti őket, az a természet „misztifikálása”, a mindennapi tapasztalatokon és a tudományos elméleteken túl. Ehhez tartozik a modern orvoslás alapvetéseinek éles elutasítása, amelynek nem feltétlenül kellene az „alternatív módszerekhez” kapcsolódnia – például az USA-ban vallási alapon is lehetséges – de Magyarországon általában igen (éppen ezért az ezeket a módszereket áruló és ismertető internetes fórumok a kötelező oltások elleni fellépés legnagyobb támogatói).

Maguk az oltások is részei a játékelméletnek, amelyeket elsősorban a bizonytalan és a biztos kockázatok ábrázolásakor szoktak felhasználni. Vegyünk egy országot – az eredeti példában az USA-t vagy hasonló nagy területű államot – amelyet minden évben (rendszeres időközönként) sújt egy járvány. Nevezzük ezt vörös láznak. Természetes úton nem lehet védettséget szerezni ellene (nincsen nyájimmunitás). Az egyszerűség kedvéért mindig kb. ugyanannyian betegednek meg és az összes társadalmi réteget-csoportot ugyanúgy érinti. Mindenkinek ugyanannyi esélye van százalékosan arra, hogy elkapja (legyen ez 15%). A betegek 90%-a meghal. Kiirtani, valamilyen módon befolyásolni eddig egyáltalán nem sikerült semmilyen gyógymóddal vagy terápiával vagy terjedését visszaszorítani (karanténnal vagy amivel a Dekameron hősei próbálkoztak). Ennek ellenére ezekre az ezzel foglalkozó állami (és civil) intézmények hatalmas, a költségvetést nagyon megterhelő összegeket költenek, ahogy a betegek ápolására is. Két járvány között azonban mindig „eltűnik” a vörös láz.

Az ország tudósai kifejlesztettek (vagy külföldről megvettek) egy védőoltást, amelynek bevezetéséről és egy nagy oltóprogramról az állami döntéshozóknak kell döntést hozniuk. Ha ugyanis a támogatás elutasítása mellett döntenek, nem lehet elkerülni, hogy a járvány évről-évre ugyanannyi embert fertőzzön meg (tehát a program elutasítása magának az oltásnak a „szükségességét” is megkérdőjelezi a társadalom szempontjából). Azonban ha az oltóprogram mellett dönteniük kell, akkor azzal is számolniuk kell, hogy (amint arra a tudósok és a szakértők felhívták a figyelmet) mondjuk minden 10.000-ik (vagy 100.000-ik) oltóanyag hibás, aminek következménye minden esetben (100%) halál.
Ebben az esetben mi az egyén érdeke? Elsőre általában rávágják, hogy az egyénnek az a legjobb, ha ő maga semmi esetre sem hagyja beoltatni magát, mert a járvány esetében van – % – esélye, hogy a megbetegedést és a halált elkerülje. Egy kötelező oltásprogram esetében ez már számszaki, hiszen bizonyos számú oltás mindig hibás. Mivel ez a gyártási körülményekből fakad és mivel nagy, állami oltásprogram van, az országban az oltások okozta halálozások nagyjából egyenlően oszlanak meg területi szinten. A vörös láz esetében viszont előfordulhat, hogy egyes körzeteket nem sújt az adott évi járvány, amely az összesített statisztikákban nem jelentkezik. Ezt azonban nem lehet előre jelezni semmilyen módszerrel és a következő járványok terjedésével kapcsolatban sem lehet semmilyen következtetés levonni ebből. Úgy látszik tehát, hogy utilitarista megközelítésből az egyén érdeke az, hogy minden eszközt felhasználva elkerülje az oltást, amely „biztos” halált okoz – kisebb eséllyel – a járvány nagyobb kockázatával, de bizonytalanabb bekövetkeztével. Itt látszik, hogy a haszonelv nem használható értelmezési keret ebben (és más, ehhez hasonló) az esetekben. A gondolatmenet több hibája közül az egyik, hogy nem veszi figyelembe, a járvány időről időre való ismétlődését, a társadalmi környezetet és más, anyagi kárra vagy pénzre nehezen átváltható következményeket. A peremfeltételek módosításával is el lehet játszani, amely különböző következtetések levonására ad lehetőséget.¹

Általában a játékelmélet ezt olyan problémák érzékeltetésére alkalmazza, amikor a következményei egyes döntéseknek nagyjából ugyanazok és általában főleg negatívak. Itt nem olyan példákról van szó, mint mondjuk a katasztrófavédelem vagy a karantén esetén, mikor egy „kisebb rossz” árán egy nagyobb veszedelem kezelése/megakadályozása a cél. A döntések inkább valószínűségük kiszámolásában és érzékelésében nyilvánul meg. Az oltási program hatására a halálozás térben szétterül vagy járvány esetében egy kis földrajzi területen mutatkozik meg és nem pontosan jelezhető veszteséget okoz).

Ilyen döntés például árvíz esetén egy gát átvágása egy lakott területnél, amely emberáldozatokkal jár. Kisebb mértékben például a pécsi 25 emeletes története, amelynél a lebontás és a felújítás lehetősége állt szemben (az építési technológia miatt kívülről az épület valós állapotát nehéz volt megállapítani). Egyben arra is példa, hogy ebben a modellben a nem-döntés, a halogatás a legnagyobb luxus, amely jelentős anyagi és erkölcsi károkat okoz(hatna) a döntéshozóknak (mint az azonnal meghozott döntés).

Éppen ezért a játékelmélet egy másik alappéldája az, ami az oltások helyzetét jobban bemutatja. Szintén egy „klasszikus”, bár Magyarországon a szélesebb közvéleményben nem túlságosan ismert. Ez pedig az „Almáskert”. Vegyünk egy nagy gyümölcsöst, amelyet gazdája el akar adni. Úgy dönt, hogy mivel nem találna ekkora birtokra vevőt, több darabban fogja árusítani. Sikerül is neki, így 16 új tulajdonos² fog osztozni. ³ Hogy kissé Magyarországon maradjunk, legyen a korábbi tulajdonos egy téesz. Az almafák szépen teremnek, ámde egyszer csak eljön a permetezés ideje, mert a környéken megjelent a feketepöttyös araszolólepke (újra). Szerencsére elég, ha csak a külső gazdák használnak vegyszereket, mert a hernyó nem fog tudni áttörni a belső földekre az általuk emelt „gáton”.⁴ A korábbi gazda vagy a termelőszövetkezet (amennyiben racionálisan járt el) is mindig így tett. Így – adott földterületről – maximális termést, a legminimálisabb költségek árán tudott leszedni. Emellett a belső földek termését magasabb áron is tudja „értékesíteni”, mivel azoknál nem használt vegyszereket. Igen ám, de most több tulajdonos van: van akinek csak vegyszeres almája, van akinek csak „bioalmája” van. Emellett a piacon egymás konkurenciái is. A belső földek gazdái erősen előnyben vannak, mert egyrészt jóval kevesebb költséggel tudják terményeiket előállítani (nem kell megvenniük a vegyszereket, stb.). Az emberek is szívesebben veszik az ő terményeiket, mert olcsóbban is tudják adni, mint a kemikáliákat használókat.

A vegyszerező gazdák viszont joggal követelhetnek valamilyen kárpótlást, hiszen ha ők nem tennék a dolgukat, akkor nekik is minimum ugyanúgy permetezni kéne. Elég, ha csak egyetlen-egy külső gazda nem tudja ellátni a feladatát és máris megtörik a határsáv és a hernyó örömmel falja fel különösen a belső almafákat. Vagy ha csak kicsit is csökken a permetlé mennyisége, máris fennáll a veszélye. Persze így ők is elveszítik a termésüket, de gazdaságilag ők vannak sebezhetőbb helyzetben (ugyanazokért a vevőkért versenyeznek, ugyanannyiért vagy csak olcsóbban tudják adni az almáikat). Ez az egyetlen, amivel érvelhetnek. Pl.: az átjárást a belső földekre nem akadályozhatják meg, mert ezt minden modern jogrendszer tiltja, illetve elég, ha egyetlen-egy külső gazda lehetővé teszi ezt, máris nem éri el célját. Itt tehát nem a klasszikus „közlegelők tragédiája” hatással állunk szemben, mert a veszélyt nem az egyéni individualizmus jelenti a közösség gazdálkodására. Hanem éppen maga a gazdálkodási rend, amely bizonyos időtávon belül lehetetlenné fogja tenni annak fenntartását.⁵ Mint fent említettem, éppen ezért fontos, hogy 16 gazda osztozzon a földeken, mert ha 9 gazda van, akkor az szimplán csak az előbb említett tragédia nem túlságosan jó változata.

Az Almáskert példájában egy másik fontos tényező, hogy nem csak hogy nincsen olyan belső erő, amely akaratát rá tudja kényszeríteni a többi gazdára, így egy külső hatalom sem áll – kezdetben – rendelkezésre a konfliktusok rendezésére. A korábbi tulajdonlás esetében ilyen lehetőség fennállt (ha a mostani tulajdonosok az ő béresei voltak vagy a termelőszövetkezet tagjai). Most ilyen szabályozás nincs. Ha lenne, akkor az, a legjobb esetben, a kertek profitabilitását tartva szem előtt, „könnyen” rendezhetné a konfliktust, együttműködésre kényszeríthetné a gazdákat. Az már más kérdés, hogy a megoldás mennyire venné figyelembe a gazdák egyéni vagy kollektív érdekeit (talán kivágatná a fákat és gabonát kezdene el termeszteni stb.). A külső szereplőt ugyanis teljesen más érdekek és értékek is vezethetik. Ezt a Vakáción a Mézga család egyik epizódja⁶ mutatja be, amelyben Máris szomszéd az egyik karibi sziget pénzügyi zavarban lévő diktátorának minisztere lesz. Elrendeli a szigetlakók kötelező oltását (sós vízzel), amelyért nekik fizetni kell. Talán az az oka a magyarországi oltásellenes mozgalmak érdektelenségének, hogy meg lehetett menekülni a teljesen felesleges oltástól, ha szigetlakók fizettek.⁷ Vagyis mindenkit „megfejtek”, mert az anyagi kifosztást nem lehetett elkerülni (az oltást igen). Viszont már az elején már leszögeztem, hogy az Almáskert csak viszonylag demokratikus környezetben (a gazdák tulajdonosai a kerteknek, viszonyait tekintve kb. egyenlőek) működik. Egy külső hatalomnak, amit felkérnek (ha ezt a megoldást választják) tehát figyelembe kell vennie ezeket az érdekeket, különben döntőbírói pozícióját veszélyezteti. Egyébként az említett cselekményszál úgy ér véget, hogy ezért és más hasonló stiklijeiért a diktátort a – Kalasnyikovval felszerelt – felkelők elűzik.

A kis kitérő után látható, hogy a kötelező oltások rendszere minden országban ilyen „almáskertek” kialakítására törekszik. Az egészségügyi ellátórendszer a redisztributív forrásokból mindenhol csak korlátozottan, kismértékben részesül, ezért törekednie kell rá, hogy a lehető „leggazdaságosabban” lássa el feladatát. Tehát nemcsak pusztán emberbaráti célzattal törekszik rá, hogy „működő almáskertek” jöjjenek létre. A fehér, „bioalmát” termesztőknek azok felelnek meg, akik valamilyen okból nem részesülhetnek az oltásokból (kor, egészségügyi állapot, veszélyeztetettség foka vagy akik valamilyen okból – véletlenül – „kicsúsznak” az adminisztratív rendszerből). Őket a nyájimmunitás védi meg. Az oltással járó mellékhatásokat a „szürkék” viselik, ami még mindig jobb, mint elszenvedni az adott betegséget. Természetesen a rendelkezésre álló anyagi források, az adott betegség, annak jelentkezési módja befolyásolja azt, hogy ki kerül a „szürke” vagy a „fehér” négyzetbe. Influenza vagy más, sokakat érintő és heves járványok esetében a mentesülő réteg száma csekély. Míg a tularémia vagy más, elsősorban (nem kizárólag) és elsőként bizonyos foglalkozási csoportokat érintő betegségek esetében a kötelező oltás szűkebb kört érint, mert ez is elég a többség megvédéséhez. Befolyásolhatja azonban az „almáskert működését”, az oltások rendszerét a társadalmi környezet (mennyire tartják az állam feladatának az egészségügyről való gondoskodást),⁸ a földrajzi és környezeti helyzet (milyen betegségek és mekkora intenzitással jelentkeznek), és végül az eltelt idő (nemcsak a védekezési módszerek változása miatt, hanem maguk a betegségek is jelentősen változhatnak, kihalhatnak minden változtatás nélkül). Ennek hatására alakulnak ki olyan kategóriák az oltásoknál, mint a kötelező, ajánlott vagy a „kötelezően ajánlott”. Sőt az is elképzelhető, hogy idővel – a betegszámok csökkenése, a társadalmi változás felfogása stb. – miatt oltás helyett az egészségügyi ellátás más formái kezdenek előtérbe kerülni (maradva az almáskertnél, ez olyan, mint ha védekezés helyett a beteg fákat inkább kivágnák).

A működő almáskert tehát az oltás(i rendszerek) ideális modellje, amely sok más esetben is alkalmazható, amikor társadalmi felelősségvállalásról van szó. Ellenben magának az oltásellenesség kialakulásának megértését nem segíti elő, ugyanis a gazdák mindegyike tökéletesen tisztában van a védekezés szükségességével (az első külső almáskert, amit nem permeteznek, ugyanúgy teljes mértékben áldozatul esik és gyakran elsőként). Mint a tularémia kapcsán említettem, maga az összetett rendszer sem teljesen így működik, mert van, akiknek elegendő a kezelésre való felkészülés (gyógyszerek tartalékolása stb.), míg más csoportokat adott esetben kötelezően oltatnak ugyanazon betegség esetében.

A PTE BTK Filozófiai Tanszékénél, Bertók Rózsa vezetésével ezért – és az egyszerű almáskert modelljében jelentkező más problémák megoldására – egy kiterjesztett almáskert modellt dolgoztak ki. Más néven ez a „panelek központi fűtésének tragédiája”. Képzeljünk el egy nagy paneltömböt, amelyben 36 lakás van, távfűtéssel felszerelve. Szigetelése siralmas állapotban van vagy már eredetileg sem volt. Ez azonban nem probléma, mert a szolgáltató eddig mindenkinek (mindenkinek) olcsón adta a fűtést és a meleg vizet (amúgy is a „hulladékhőt” használták fel). Eljött azonban a rendszerváltás és a távhő ára emelkedni kezdet. A lakók egy része elkezdett emiatt gondolkodni azon, hogy leválik a közös rendszerről és egyéni mérőórákat szereltet be. A jogszabályok szerint, hogy ha a lakóközösség többsége megszavazza, akkor a ház egésze leválhat. Mi most a helyzet? A középső kockáknak egyáltalán nem kell fűtenie, mert a rosszul szigetelt falak miatt a szomszédok megteszik ezt helyettük. Viszont eddig a fűtési költséget egyenlő módon osztották el a lakások között. A külső lakásoknak nem érdekük a leválás, mert éppen emiatt jóval többet kell majd fizetniük. Hiszen legalább egyik faluk a szabadra néz, ezért több energiát kell elhasználniuk, hogy megközelítsék a belső lakások hőmérsékletét.Miben tér el ez az egyszerű almáskerttől? Attól, hogy itt van egy nagyobb, világosszürke réteg, amelynek többet kell fűteniük, mint a belső lakások tulajdonosainak, de leválás után kevesebbet kell fizetniük, mint a külsőknek.

Ez a felállás jóval dinamikusabb viszonyrendszert tesz lehetővé, mint az egyszerű almáskert, mert nem pusztán kettő, egymással ellentétes megoldásokban érdekelt fél áll szemben, hanem egy nagy, átmeneti réteg is. Jóval bonyolultabb a csoportdinamika, amely a valódi társadalmakhoz hasonlítható. Elsősorban amiatt, mert a felállásban benne van a szövetségkötés kényszere, amelyből egyik fél sem hagyható ki teljesen. Például ha úgy egyeznek meg, hogy egyszerű többség is elég az egyéni mérők felszereléséhez, akkor nemcsak a fehér és világosszürke kockák tulajdonosainak kell beleegyeznie, hanem néhánynak a sötétek közül is (emlékeztetőül: a játékelmélet legtöbb modelljét demokratikus viszonyokra találták ki). Persze más megoldásokat is felvázolhatunk.

Ha a kiterjesztett almáskert példáját az oltásokra kezdjük el alkalmazni, akkor például az oltásellenesekét, akiknek a tevékenysége elsősorban a kötelezőség eltörlésére irányul (Mint az előző fejezetben írtam, ők igyekeznek az egész kérdést egyszerű narratívaként beállítani az egyéni szabadságjogok mentén). Viszont talán éppen emiatt a lehető legrosszabb alternatíva mellett állnak ki.

Mint az egyszerű almáskertnél bemutattam, a középső kockák az oltatlanokat jelképezik, míg a sötétek az oltottakat. Ez egy nagyon precíz, orvostudományi nézőpont, viszont a valós társadalomban is léteznek „szürke” átmenetek. Itt a fő határvonal nem az oltottak és oltatlanok, hanem azok között húzódik mentálisan, akik napról-napra szembesülnek az adott betegség jelentette kockázatokkal, illetve a társadalomnak azon – ma már döntő – része között, akiknek erről csak közvetve vannak információi. Kockázat alatt itt nem tudományos pontosságot értek (tehát minden tünetét fel tudják sorolni), hanem hogy a szűkebb családi körükben, testvéreik, gyerekeik vagy ő maguk is elkapták a torokgyíkot, így szerezve első kézből való tapasztalatot róla. Esetleg képzeljük el, hogy a korábbi információszegényebb, kevésbé a puszta meghökkentésre utazó médiák által tájékoztatott világban mekkora hatása volt a gyermekbénulás járványossá válása és bemutatása. Manapság már ezek a szenvedések maximum a Kincskereső Kisködmönből⁹ lehetnek ismertek (vagy az Internet bizonyos sötét zugaiból). A kötelező oltások így pusztán már pusztán kellemetlen társadalmi kötelességeként jelennek meg (mint korábban a sorozás). Nem meglepő, hogy habár az oltások elleni averziók végigkövethetőek alkalmazásának egész történetén, nagyobb népmozgalmakat csak bizonyos történelmi korszakokban ért el (elsősorban akkor, amikor az ismert és közismert járványok okozta fenyegetettség-érzés csökkent). Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kötelezőség eltörlése nemcsak az oltottak számának csökkenésével jár, hanem hogy olyanok is megkaphatják azt, kiknek ez nem javasolt (mert gyenge az immunrendszerük, nincs rá szükségük stb.). Sőt az előfordulhat, hogy túl sokat (oltás, gyógyszeres kezelés, „immunerősítés” stb.) kap: ennek elvi lehetőségét még az oltásellenes propaganda is felismerhetné, ha nem az amúgy teljesen hatástalan homeopátia mellett állna ki.

Az oltásellenesek javaslata egyrészt elvi lehetetlenség, ahogy az ábra is mutatja. Ennek oka az, hogy nem a teljes betegséget tartja távol, hanem csak maximum lelassítja a terjedését valamikor (azzal, hogy elszigeteli egymástól az oltatlanokat egymástól is, megnehezítve az elkapást, de egyben az esetleges gyógykezelést is).¹⁰ Viszont ez egyetlen módon valósulhatna meg, totális és szigorú karanténnal vagy sehogy. Mint említettem, a karantén a szabadságjogok teljesebb megsértését jelenti, így az oltásellenesek (mivel magukról van szó) nem is ezt a megoldást javasolják, hanem narratívájukban a betegségek következményeit bagatellizálják (lásd lejjebb), sőt tüntetik fel kedvezően. Emellett működésképtelen is lenne, mert nem tudná megfogni az összes kórokozót (a fehér négyzetek a határhoz közel helyezkednek el). A lepkének, a kórokozónak nem kell akkora utat megtennie, hogy megfelelő életteret találjon magának, vagy a fűtéshez jóval több energiát kell felhasználni, mintha szépen megegyeznek egymással.

Ez az elvi szint a valóságban viszont az „almáskert” nem így nézne ki (utolsó ábra). Totális csőd állna be, amikor az épület összesen annyit fordít fűtésre, amennyire azt az adott szezonban maximum lehetséges (sőt kicsit többet is talán). Viszont eközben egyes lakásokban szó szerint megfőnek a lakók (nem egyszerűen túl melegük van, mint a lecsatlakozás előtt). Máshol meg megfagynak (szintén szó szerint). Annak ellenére, hogy a költség kiugróan magas, mindenki annyit fordít a saját lakásának fűtésére, amennyit csak képes megengedni magának, jelentős részét lefoglalva a jövedelmének. Így mindenki rosszul jár (maga az épület is megsínyli ezt, az állandó járványok és –veszély milyen hatással van a társadalomra?).”

A racionális döntéselméletek egy erősen módosított változata a játékelméletek, de ezek tárgyalása előtt érdemes a döntéselméletek egy másik nagy csoportját is bemutatnom. A diszkurzív vagy narratív elemzési módszerek, amelyek rengeteg más néven is ismertek, módszertanuk, megismerhető tudással kapcsolatos álláspontjuk egymástól nagyon eltérő, a bipoláris világrend vége után váltak népszerűvé. Egyes felvetések szerint azért lett az 1990-es években divatos irányzat, mert a szembenállás, a kölcsönös megsemmisíthetőség pszichológiai értelemben megkövetelte azt, hogy az ellenfél is racionálisan dönt (Bretter 2014), még ha mozgatórugóival nem vagyunk tisztában. Egy racionális mechanizmus is járhat irracionális következménnyel, ahogy egy irracionális mozzanat is vezethet jó eredményre, de hogy azt a bizony kezet a nagy piros gomb fölött is ilyenek irányíthassák, már elfogadhatatlannak tűnt. Az már inkább, hogy egy olyan személyhez tartozik, aki „őrült”, de ekkor is egy másféle racionalizmus által „működtetett” egyénről van szó. Az irracionalitás, a véletlen, stb. szerepe ennél jóval elfogadhatatlanabbnak tűnt. A hidegháború alatt keletkezett hivatalos iratok titkosítás alóli feloldása, kutathatóvá tétele – előbb az USA-ban, majd az Oroszországban és a szovjet befolyás alól felszabadult területeken – azonban sokszor rámutatott arra, hogy az elemzők, sőt maguk a döntéshozók milyen kevés információból hoztak meg sorsfordító döntéseket, vagy hogy nagy alapossággal megtervezett döntések hogyan mentek „félre”. Mint a játékelméletből látni fogjuk, a kölcsönös elrettentés elve alapján mindkét szuperhatalomnak az volt a racionális érdeke, hogy a nukleáris fegyverkezést minél tovább folytassa. Ha szigorúan ezek szerint jártak volna el, akkor a kubai rakétaválságnak – a racionális döntéselméletek alapján – eszkalálódnia kellett volna. A Kennedy-féle kabinet azonban nagyon sok információnak nem volt birtokában, amely egy ilyen elemzéshez szükséges lett volna, ellenben nagyon sok előítélettel (itt: a másik fél viselkedését előfeltételezve), félreértelmezéssel és félelemmel. Amiben bővében voltak, az, hogy ezeket annyi változatban, kapcsolódásban és részletességben, a társadalmi nyomástól távol megtárgyalhatták, amennyire szerették volna. Természetesen a másik oldalnak is hasonlóan kevés adat állt rendelkezésre az ő lépéseikről és motivációikról. Az atomháború kitörését viszont a diszkurzív megközelítést valló kutatók szerint nem ennek ellenére, hanem éppen emiatt sikerült elkerülni. Ezzel együtt a modern politikai cirkusz kritikája is megtalálható a sorok között, hiszen most a politikusoktól azonnali, hatékony politikaalkotást vár el és az információk nagy száma megadja a racionális döntés lehetőségének illúzióját.

Két másik példát szoktak még a narratív megközelítések leírására felhasználni: a Pearl Harbor elleni japán légitámadást és a német autópályák-ügyét. Az előbbi szintén annak érzékeltetésére szolgál, hogy a döntési folyamatok csak racionálisnak tűnhetnek. Az előbbi esetben a japánok célja az volt, hogy az USA hadba lépését megakadályozzák vagy hátráltassák, illetve megsemmisítsék annak csendes-óceáni flottáját. A végeredmény ezzel pont gyökeres eredménnyel járt. Amerikai oldalról pedig sokan jelezték a készülő támadást, de racionális mérlegelés után egy szabotázsakcióra (vagy sorozatra) nagyobb lehetőséget láttak. Az ennek megakadályozására tett, a már kialakult, elfogadott vészforgató-könyveknek megfelelő intézkedések viszont éppen a pusztítás mértékét növelték meg. Utólag ezért sokan kritizálták a döntéshozókat, sőt összeesküvés-elméletek jelentek meg ennek megindoklására, de gondoljuk meg, hogy ha mégis a szabotázs-akció valósul meg és nem így járnak meg, az eredmény ugyanaz. Mivel pedig ennek valószínűsége – az ellenség céljainak és lehetőségének ismeretében – jóval nagyobb volt, inkább erre készültek fel.

Másik példa a németországi autópálya-építések története 1933, azaz Adolf Hitler kancellárrá történő kinevezése után. A nemzetiszocialista rezsimnek talán ez az egyetlen öröksége, amely a szélesebb közvélemény számára is a legelfogadottabbnak számít. A rezsim pedig már igen korán mint Németország felsőbbrendűségének bizonyítékaként kezelte ezeket és nagy hangsúlyt fektetett építésükre. Azonban néhány szempontot ki kell hangsúlyoznunk: egyrészt, hogy autópályák építésére mindenhol sor került a világban, ha a motorizáltság elért egy bizonyos százalékot (ahogy az első tervek sem ekkor születtek meg, hanem már az 1920-as évek végén). Másrészt, hogy amikor ezt a programot elkezdték, Németország – jobbára a gazdasági világválság hatására – még nem érte el ezt a szintet. Kisebb problémák is adódtak a megvalósítás során, amelyek a rendszer diktatórikus jellegéből fakadtak és a jellemző irányítási mechanizmusaiból. Először is alárendelték ezeket a katonai-stratégiai céloknak, vagyis hogy az ellenség területe könnyen megközelíthető legyen, de fordítva, ő a német területeket ne tudja megközelíteni. Éppen ezért a civil szempontok (amelyek kiszolgálására épültek) háttérbe szorultak. Ez nagyon sokáig nem tűnt fel az elemzőknek, mert a II. világháború után és a két Németország kialakulása miatt a közlekedési hálózat, szokások is radikálisan átalakultak. Másodszor jelentkezett az irányítási kettősség, amelyet Ormos Mária a rendszerszintű káoszként írt le. Ez azt jelentette, hogy mivel a Führer, ellentétben a korábbi alkotmányos uralkodókkal és diktátorokkal, nem szívesen foglalkozott a napi adminisztrációval. Ideológiáját nagyban befolyásolta a „fajok harca”, ami azt jelentette, hogy egyszerre több beosztottjának tervét is támogatta (hallgatólagosan). Éppen ezért az alárendelt aktorok versenyeztek egymással, hogy ki tudja a saját alternatíváját előbb megvalósítani. A „harc” kifejezés annyiban is megfelelő, hogy ebben minden eszközt bevethettek az ellenség lejáratására. Így rengeteg kettősség jött létre a rendszerben, mivel mint minden paranoiás diktátor, a Führer bármiféle horizontális együttműködését megakadályozott. Viszont mielőtt bármelyik alternatíva győzedelmeskedhetett volna – ellentétben Sztálinnal – eljátszva a döntőbírót, megakadályozta a vesztes alternatívákat képviselők „megsemmisítését” (félve, hogy a győztes túlzottan megerősödik). Ezeknek a hibáknak az ellenére a nemzetiszocialista propaganda sikeresen befolyásolta az embereket abba az irányba, hogy az autópályák a rendszer egyik legnagyobb sikere és annak felsőbbrendűségének bizonyítéka.

A narratív megközelítések ezeket felismerve arra törekednek, hogy megismerjék azokat a hátsó mozgatórugókat, amelyek a döntéseket befolyásolják. Ezek lehetnek pszichológiaiak vagy másmilyenek is (szövegelemzés, stb.). A legnagyobb különbség a racionális elméletekkel szemben, hogy itt nem egymással hierarchiában álló alternatívákat szerepeltetnek, hanem mindegyik ugyanakkora magyarázó erővel és értékkel bír a képviselője szemében. Röviden a miért helyett a hogyan mondják számít és elsősorban a politikai megnyilatkozásokra koncentrál (beszédekre, újságcikkekre, nyilatkozatokra). Ezek közül végül vagy az egyik kerül megvalósításra, de – mivel demokratikus körülmények között születnek – általában valamilyen formában több ilyen alternatívát is tartalmaznak. Vegyük például a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa magyarországi és pécsi percepcióját. Mivel egy ilyen nagy kulturális esemény racionális értékelése igen nehéz (egyik alternatív döntés következményeit sem lehet hosszú távon előre jelezni), mindegyik értelmezés inkább meggyőződés eredménye volt. A végső konklúziónál így két nagy csoport alakult ki, amely a programsorozat sikertelensége és sikeressége között volt megosztott. Végül többé-kevésbé az előbbi került túlsúlyba, de jelentős elemeket emelt át az utóbbiak közül is (mert az eredményekből valami megvalósult).

Nem kell hangsúlyozni, hogy habár a narratív elemzés módszereit minden döntéshelyzetre lehet használni, leginkább használhatóvá az ilyen, nem egyértelmű (kulturális, sport stb.) politikai cselekvésekre lehet őket. Kevésbé érdemes rá támaszkodni, főleg tervezéskor, ha járványok megállítása, háború vagy olyan konkrét esemény megoldása a fontos, amely kevésbé politikust, mint inkább szakembert kíván. A narratív megközelítés ugyanis egyaránt relevánsnak fogadja el, ha karantént vezetnek be, mint hogy az esztergomi érsek imádkozik mindenkiért a templomban. Sikeresnek az a narratíva számít, amely a leginkább képes magát érvényre juttatni, illetve elfogadtatni magát a társadalomban (tehát nem a konkrét probléma megoldása számít).

A játékelmélet, mint említettem, ezekkel szemben a racionális döntéselméletek fajtájába tartozik. Nem azért, mert a szereplőkről feltételezi, hogy valamilyen racionális gondolatmenet során hoznak döntéseket, hanem hogy szabályoknak engedelmeskednek. Vagy esetleg elutasítják azokat, "csalnak", de ekkor is tudatában vannak (bizonyos mértékig). Hogy ezt megtehessék, a játékelmélet feltételezi, hogy a szabályokat minden résztvevő közös tudtával hozzák meg (ha nem közösen, hanem egy kiválasztott szereplő határozza meg azokat vagy egy külső aktor kényszeríti rá azokat). Nem jelenti azt, hogy a szereplők egyenlő súllyal vesznek részt a döntéshozás folyamatában, de legnagyobb részét ismerik (még ha el is utasítják azokat).  Mivel a játékelméletek általában feltételezik, hogy a részvétel általában önkéntes legalábbis a játék elején, általában ez annak feltételezéssel jár, hogy maguk a szereplők is egyenlőek (egyenlő eséllyel nyerhetnek és veszíthetnek). A legjobban úgy lehet elképzelni ezeket, mint amikor leülünk társasozni (csak akkor tudunk játszani, csalni vagy egyáltalán részt venni benne, ha legalább a legalapvetőbb szabályokkal tisztában vagyunk). Már itt látható, hogy az elemzők által elkövethető legnagyobb hiba, ha a szereplők nyerési esélyeiből és a szabályok közös ismeretéből azt a következtetést vonják le, hogy minden játékosnak, ha a végtelenségig ismétlik (és a résztvevők egymással rendszeresen szerepet cserélnek), ugyanannyiszor fog veszíteni, mint a másik. Ha nem így történik akkor a szabályok rendelkeznek így (de ha a másik fél kerül ugyanolyan pozícióba, akkor neki is ugyanakkora esélye van). Még ha "csalnak" is, hiszen ez is csak ezen keresztül fog megtörténni. Rossz elemzés azonban az, amely nem számol azzal, hogy a tapasztalat, a játszmákban való részvétel és egyéb jelenségek, csalás nélkül is, képes egyeseket előnybe juttatni. A játékelméletek azonban feltételezik, hogy a szereplők tudása is egyenlő és hogy ugyanúgy játsszák a szerepüket. A többi említett döntéselméletben már megjelennek, de maga a játékelméletek ritkán tartalmazzák önmaguk nyers formájában ezeket (tehát nem a "profi" és a zöldfülű kezdő játékstílusát akarják leírni, hanem a "közepes tudású" játékosokét). Ennek hiányossága akkor mutatkozik meg leginkább, amikor a modellalkotásról és a konkrét döntések elemzéséről a tágabb politikaik jelenségek magyarázatára kerül sor. Mivel általában elmondható, hogy pénzügyi tanácsadók és kormányzati szakemberek azok közül fognak kikerülni, akik a közgazdaságtan tudományos pályáján nem tudnak jelentős eredményeket elérni, nem képesek felvenni az éppen aktuális trendeket (vagyis napjainkra az a faramuci helyzet állt elő utóbbiak gyors változásai miatt, hogy az elemzés előbbre tart, mint a cselekvés), a játékelmélet most kezd csak betörni a tervezésbe. Így hatékonyságáról igen ellentmondó tapasztalatok vannak, mint azt az eurozóna és Görögország esete mutatja. Már csak azért is, mert a tárgyalásokat az a Jánusz Varufákisz pénzügyminiszter vezette, aki a játékelmélet egyik nemzetközileg is elismert tudora volt. A görög politikai térben szinte előzmények nélkül felbukkanó és rövid idő alatt annak vezető erejévé váló Sziriza támogatásával megkísérelte, hogy eme elmélet alapján próbáljon meg kedvezőbb pozíciókat kivívni az egyeztetések. Lényegében klasszikus fogoly-elméleti játszma logikája alapján tárgyalt. Míg ez a hátrányok minimalizálásáról szólt, addig sikerült lényegében a legsúlyosabb lehetséges következményt elérni.

A játékelméletek kialakulása a második világháború utánra tehető, habár igen jelentős gyökerei vannak a gondolkodásnak. Mondhatni a kezdetektől kezdve, mert gyökerei megtalálhatóak az ókori filozófusoknál és a középkori jogászoknál is. Ilyenek az olyan, főleg a bolognai jogi karhoz köthető dilemmák, mint hogy Lázárnak, miután Jézus feltámasztotta, joga volt-e új végrendeletet készítenie, illetve hogy hány angyal fér el egy tű fokán. Ez utóbbit máig a terméketlen tudományos viták egyik példájaként ismerik, pedig a korban fontos teológiai kérdést feszegetett (van-e fizikai teste Isten küldötteinek). Ezek azonban gyakran csak gondolatkísérletek, amelyek ráadásul öncélúak is, nem egy társadalmi hipotézis tesztelésére dolgozták ki. Bővebben a játékelméletről most nem kívánok értekezni (akit érdekel, itt utánanézhet). Rengeteg változata alakult ki, de legtöbb esetben valamelyik formáját használja a fogolydilemmának. Mint említettem, ennek legegyszerűbb változata képezte a görög tárgyalási stratégia alapját. Mivel ez közismert, én egy másik megfogalmazását szeretném most leírni (ábrázolásához lásd a Függeléket). Mikor ezt még kidolgozták, még léteztek a floppyk, amelyek ára azonban országról-országra nagy eltéréseket mutattak. Tegyük fel, hogy éppen Olaszországból térünk át Svájcból Németországba. Még van néhány líránk, amit szeretnénk elkölteni és Svájcban, ahol még lehet vele fizetni, 10 márkával olcsóbb a floppy, mint otthon. Ha klasszikus csere történik, akkor maximum csak ennyit nyerhetek az üzleten. Igen ám, de sikerült utazásom alatt szert tenni néhány hamis pénzre is, a boltban elég sötét van és a kereskedő már fáradt. Ha ezzel fizetek, akkor nyereségem már 20 márka lenne. Igen ám, de a kereskedőnek van néhány olyan lemeze, amelyről letörték az írhatóságot lehetővé tevő pöcköt. Ráadásul jó eséllyel soha többé sem fog újra látni. Ha azt adja el nekem, akkor ő 10 márka nyereséget tehet zsebre. Mikor járok tehát a legjobban? Akkor, ha hamis lírával fizetek, mert így tudom maximalizálni a veszteségemet és minimalizálni a veszteségemet (legrosszabb esetben is hamist cserélek használhatatlanért). Mi itt a legfőbb probléma? Egyrészt a fogolydilemma egyensúlyi helyzetet vázol fel (mint minden játékelmélet). Vagyis az alábbi ténnyel mindkét fél tisztában van (a kereskedő és az utazó is). Emellett más kapcsolat nem fűzi őket egymáshoz (vagy alapvetően ellenségesek egymással). Ráadásul nincsen olyan felettes hatalom, amely a becsületes viselkedés irányába tolná el a két felet (fogyasztóvédelem, rendőrség stb.). A csalás egyik féltől sem követel meg külön befektetést (nem kell azzal töltenem az időt, hogy hamis lírát keresek vagy hogy a kereskedő direkt használhatatlanná teszi a floppykat). Éppen ezért a fogolydilemma alapvetően jól működik a klasszikus nemzetközi kapcsolatokban, ahol a két fél között általában korlátozott az információáramlás vagy egyenesen ellenséges a kapcsolat. Például India és Pakisztán atomfegyverkezése esetében. Könnyű belátni, hogy a kölcsönös fenyegetés és a hatalmas ráfordítással fejlesztett arzenál helyett jobban megérné a kölcsönös leszerelés (mint az USA és a Szovjetunió esetében). A felszabaduló összegnek jobb helye lenne a gazdaságban, társadalmi programokra lehetne fordítani. amik növelik a politikai stabilitást is. Esetleg a hagyományosabb (és kevésbé hagyományos) fegyverzet fejlesztésére, amelynek segítségével megszerezhetnék a vitatott területek (pl.: Kasmír) feletti uralmat. Az atomfegyver bevetése ugyanis nem opció ilyen esetben. Azonban mindkét fél attól fél, hogy mi történik akkor, ha úgy keveredik a másikkal háborúba, hogy neki atomfegyvere van (habár a világban 1945 óta egyszer sem vetettek be ilyet). Az ilyen félelmeket csak egy szorosabb együttműködés lenne képes feloldani, de a kölcsönös bizalmatlanság a lehetséges következmények mérséklésére készteti a feleket. Az új görög vezetés itt számolta el magát. Ugyanis mint kívülről jövő politikai erők nem vették figyelembe azt, hogy tárgyalófeleik jóval több ilyen dilemmát oldottak meg, mint ők. Ennek során a másik fél felkészült rá, hogy - legalábbis a tárgyalások során - jóval súlyosabb következményeket is felvállaljon. Népszavazási akciójukkal ráadásul jóval súlyosabb helyzetbe sodorták magukat, amely a mentőcsomag feltételeinek súlyosabbá válását is jelentette. Lényegében egy olyan utazó pozíciójába kormányozták magukat, akik a haszon maximalizálása érdekében kimondottan gyűjtötte nyaralása alatt a hamis lírát, majd a becsületes kereskedőt a helyi rendőrőrs mellett kívánta átverni. A kereskedő pedig nem attól viselkedett így, mert eltekintett az elérhető profittól, hanem mert megszokta, hogy hosszú távon így maximalizálhatja nyereségét (mert csak visszatérő vevői vannak). Így reagálása érthető is, és súlyos politikai következményei is (elvesztem mind a 20 márkányi hamis lírát).
Szerencsére a kötelező védőoltások egy klasszikus egyensúlyi helyzetben valósulnak meg, de erről a következő fejezetben.

Függelék

Manapság egyre népszerűbb Magyarországon is, hogy bizonyos politológiai és társadalomtudományi modelleket kitalált történetek elemzésére is felhasználnak.¹

Így van ez a geopolitikával is, amelyre én most példát szeretnék mutatni. Nem véletlenül esett Középföldére a választásom, mert Tolkien világa talán a legismertebb - elsősorban a filmeknek köszönhetően (bár én hangsúlyozottan a könyveket veszem alapul). Az egyik legalaposabban kidolgozott is, hiszen kitalálója egy híres nyelvészprofesszor volt, annak minden előnyével és hátrányával együtt.

Bevezetés és figyelmeztetés:

¹„Atyám, hozzámért! Atyám megállj!

Rám tette kezét a cserfa király!”²

(Goethe: Erlkönig, 1871, ford.: Dóczi Lajos)

Az alábbi elemzés humorisztikus és parodikus célzattal íródott. Nem volt célja, hogy senkit érzéseiben megsértsen vagy Tolkien irodalmi helyét kisebbítse. Ha valakit mégis sikerült, azért a szerző előre is elnézést kér. Minden hasonlóság a valóssággal csak a véletlen műve.

Arda világának ún. Negyedik koráról – mint az közismert – meglehetősen kevés megbízható forrás áll rendelkezésünkre. Különösen igaz ez Gondorra, amely még a Nyugatvégi Piros Könyv-ben is érintőlegesen szerepel és az általunk eddig ismert részei éppen eddig tárgyalják az eseményeket. Ezen fog változtatni abban a sűrű erdőben már évtizedek óta folyó ásatások, amelyek alatt valószínűleg Gondor romjai fekszenek. Mint ismeretes, az ásatásokat sok nehézség hátráltatja, amelyek egy részéről az abban részt vevők nem akarnak nyilatkozni. Azok a töredékek is, amelyek az évezredes fák gyökerei alól napvilágra és publikálásra kerültek, is fontos információkat szolgáltatnak a legendás I. Elesszár utáni időszakról. A tanulmányban szereplő forrástöredék egyszer már publikálásra került, de eddig még nem keltette fel a kutatók figyelmét homályossága és nehezen értelmezhetősége szerint valószínűleg I. Eldarion vagy valamelyik közvetlen utóda alatt. Pedig itt történik utalás arra, amire még a legszörnyűbb rémtörténetek is csak homályosan hivatkoznak és amiért anyáink mindmáig óvnak az erdők mélyétől, az ún. „fák bosszújára”. Az is biztos, hogy katonai célokra készült. Az ebben a korszakban divatozó nyelvezet azonban olyan kacifántos és nehezen fordítható, annyira elmerül a különféle szóképekben (amik jelentését mi már nem ismerjük), hogy értelmét nehéz lenne kihüvelyezni. Akkor is, ha nem ennyire töredékes. Mégis megkerülhetetlen, mert a „sötét kor”-t közvetlenül megelőző időszakra ez az egyetlen forrás, amit ismerünk (a fent említett, ámde „kortalan” folklór-elemek kivételével). Ezért kímélem meg Önöket az újbóli leközlésétől és inkább arra törekszem, hogy megvilágítsam Gondor helyzetét az ún. „Gyűrűháborúk” után, főleg ami a földrajzi-politikai viszonyok átalakulásában állt elő.

Geopolitikai helyzet

„Megölnek…bennünket a… zöldek.

Felfalnak… bennünket a… zöldek.

Megölnek… bennünket…ők.

Felfalnak bennünket… ők.”

(Leslie L. Lawrence (1998): Ahol a pajpaj jár. 91. o.)

A nem túl távoli múltban megjelent az LFG.hu-n magyarul is egy bejegyzés, amely Bombadil Toma lényét elemzi a Gyűrűk Ura Világában (A Legvénebb Apátlan: Bombadil Toma rémséges titka). A gondolatmenet egyik nagy hiányossága abban állt, hogy túlságosan a Megyére és az Öregerdőre koncentrált. Azonban mind a Szilmarilokból, mind a Babóból, mind a Gyűrűk Ura Trilógiájában a gonosz soha nem egyedül jár. Nem a „tucatminionok”-ra (balrogok, orkok, sárkányok, Gríma stb.) gondolok, hanem a majdnem hasonló erejű párosokra, akik néha egymás riválisai, néha alkalmi segítői: Morgot és Ungoliant, sőt később Morgoth és Szauron, Smaug és a Nagy Manó, Szauron és Arany Ar-Pharazón, Szauron és Szarumán/Banyapók. Mivel Tolkien legendáját úgy alkotta meg, hogy univerzális – egyfajta nagyon pszeudo-krisztiánus – legyen, ezen nem is csodálkozhatunk. (Mj.: azért ebből is látszik, hogy Tolkien művét lehet kereszténynek nevezni, de semmi esetre sem katolikusnak: bármennyire is későbbi hagyomány eredménye, de csak 1 „főördög” létezik, akinek nyomába nem érhet más gonosz. Konkrétan pedig a Gyűrűk Urában nem látszik, hogy a jó cselekedetek elősegítik az üdvözülést. A szereplők mindegyike ugyanis már egy előzetesen meggyökeresedett viselkedési mintával él, vagyis a megváltás hiányzó útja nem áll mindenki előtt nyitva. Ha már keresztény parafrázis, ebből a szempontból C. S. Lewis és a Narnia krónikái jobban teljesítenek.) Ennek egy másik következménye, hogy minden korszaknak kell, hogy legyen egy nagyobb „főgonosza”, akinek azonban a megjelent történetek alapján már korábban jelen kellett lennie a világban (Vö.: Jelenések könyve). Vajon az Ember Korában ki lesz ez? Az említett cikk ezt Bombadil Tomában találja meg. De ki lehet még mérhető hozzá – a tündék távozása és a mágia hanyatlása után – Középföldén? Hiszen az orkok, trollok, sárkányok a kihalás szélére kerültek, ha ki nem haltak. Figyelembe kell venni a kiválasztásnál azt is, hogy a gonoszok gyakran egymástól viszonylag távoli helyen élnek, vagyis befolyásuk földrajzilag korlátozott. (Tolkien valószínűleg ezzel akarta érzékeltetni, hogy nem érhetnek fel Illúvatar hatalmához, aki azonban az ugor Numi-Torumhoz hasonlóan egyúttal egy passzív – sőt tehetetlen – égisten.). Persze néhány attribútumuk megegyezhet: Morgoth és Ungoliant telhetetlen „éhsége” a Szilmarilokkal szemben, Szauron „vámpírrá” változás és Morgoth torz teste, Szauron „földöntúli szépsége” és Arany-Pharazón, Szarumán palantírja és Szauron lelke stb.

Mindezeket megfontolva vajon ki lehet – a valák, tündérek és mágusok nélküli – Középfölde főgonosza, ha a másik, aki erre a címre joggal pályázhat, az maga Bombadil Toma? Egyetlen választási lehetőség van: Szilszakáll.

Hogy megértsük, miért jelent veszélyt Bombadil Toma, az Öregerdő és az entek Középföldére és az emberek uralmára, a geopolitikai elemzést kell segítségül hívnunk.

Geopolitika:

A geopolitika a nemzetközi viszonyok térbeli és részben földrajzi aspektusaival foglalkozó multidiszciplináris társadalomtudomány, amely a 19. század utolsó harmadában alakult ki. Már ekkortól számolhatunk két irányzattal: a kezdetben népszerűbb, szociáldarwinista (organikus) irányzat és az angolszász, a geostratégiai tervezésből – a puszta katonai szempontokon túli információk utáni érdeklődés – kinövő. Előbbi hanyatlását az okozta, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (a kontinentális országok körében népszerű irányzat erősen idealisztikus volt), és ennek során nem mellékesen súlyosan diszkreditálódott a jobboldali diktatúrákkal, a fasiszta és nemzetiszocialista rezsimekkel való – sokszor személyi – összefonódások miatt is. Olyannyira súlyos helyzet alakult ki, amely majdnem az egész geopolitika eltűnésével, erőteljes hanyatlásával járt együtt (1945 után szervezetileg a megmaradt spanyol, portugál és dél-amerikai államokban tudott tovább létezni), legalábbis nyugaton. A hatvanas években kezdett kialakulni a kritikai geopolitikai iskola, amely a geostratégiai tervezés meghaladását („kritikáját”) tűzte ki célul. Nemcsak a határok fogalma változott meg és jelentek meg nem állami szereplők is az elemzésekben, hanem új elemzési terek jelentek meg: a Világűr, a Virtuális Tér stb. A kritikai iskolának köszönhetően váltak elemezhetővé különböző fikciós terek is. [Híres geopolitikai elméletalkotók: Hunfalvy János, Teleki Pál Rudolf J. Kjellén, A. T. Mahan, Sir H. John Mackinder, N. J. Spykman, Alexander de Seversky, de napjainkban ismertebb Zbigniew Brzezinsky, Francis Fukuyama és Samuel P. Huntington neve]. Érdeklődőknek: Szilágyi István (2013): Geopolitka. Publikon. Pécs

Térbeli változások

Tegyük fel a kérdést, hogy mely hatalom vagy hatalmak voltak azok, amelyek a legtöbbet profitáltak a Gyűrűháborúkból? Az abszolút vesztes megállapítása nem nehéz, hiszen Mordor-t totálisan elpusztították (habár a szűkebb értelemben vett határai között nem folytak súlyos harcok, de a Gyűrű megsemmisítése egy tömegpusztító fegyver hatásával ért fel). Az orkok és a trollok a kihalás szélére sodródtak, mert életük fenntartásához szükséges volt a sötétség, de legalábbis az éles napfény kerülése. Ha eltekintünk a keresztény parafrázistól, valószínűleg evolúciósan alkalmazkodtak egy olyan földtörténeti időszakhoz, amelyben nem volt jelen, vagy azt állandóan felhő borította. Ez alátámasztja az, hogy a források a tündéktől eredeztetik őket, akiket „megrontott” a sötét hatalom. Átvitt értelemben ez egy olyan korszakra utalhat, ahol az aktív tektonikus mozgások (amelyek Középföldére jellemzőek) által kiváltott vulkanizmus az ősök egy részét vándorlásra ösztönözte, míg mások maradtak lakhelyükön és alkalmazkodni kezdtek a körülményekhez. Egyes feltételezések szerint már e korai közösség is kettészakadt, elsősorban vallási okokból (régi folklór-emlékek alapján. Lásd: Orome, a sötét vadász kultusza.)

Jegyzet:

A racionális döntéselméleteknek ezen fajtái azonban nem adnak magyarázatot és érveket a kötelező védőoltások fenntartása mellett vagy ellen, mert egyikük sem érinti azok funkcióját. Az egyszerű döntéselméletbe a karantén intézkedések tartoznak csak, ámde ezek bevezetéséhez már ki kell törnie egy járványnak (és mint a tanulmány korábbi részeiben már érintettem, jóval nagyobb korlátozását jelenti az alapjogoknak, mint bármilyen kötelező védőoltás). A politikai racionalitás pedig annak eldöntésére alkalmazható, hogy hogyan kell kialakítani azt a rendszert, amelyben hatékonyan olthatunk (ámde ekkor már magának az oltásnak a bevezetéséről és kötelezővé tételéről már megszületett a döntés, vagyis gyakorlati kérdésekről van szó).

A „posztmodern” tudományfelfogás kialakulása miatt, de inkább a közpolitikai elemzés történetéből fakadóan a fenti racionális megközelítéssel ellentétes elméletek is megfogalmazásra kerültek, Ezeket röviden a Politikatudományi Szemlében folyó közelmúltbeli vita alapján foglalom össze.¹ A vita még a szűkebb szakmai közvélemény figyelmét is elkerülte, ahogy az megszokott volt. Herbert A. Simon (1982) nyomán ugyanis számolni kell a döntéshozatal költségeivel is. Mint említettem, az alternatívák kidolgozására a modern államban hatalmas és kiterjedt bürokráciát hoztak létre, amelynek már önmagában a fenntartása is hatalmas költség. Azonban még ez sem garantálja azt, hogy a legoptimálisabb program kidolgozásához a rendelkezésre álló idő alatt (általában minél fontosabb az adott közpolitika, annál sürgetőbb annak végrehajtása) a megfelelő mennyiségű erőforrás áll rendelkezésre. Vagy ha mégis sikerül, akkor az óriási ráfordítást is beleszámítva a legoptimálisabb döntés nem is jár akkora nyereséggel, mint amire számítottunk. Általában azonban közpolitikai programok esetében az előző áll fent. Ezen az sem segít, hogy minden bürokrácia készít terveket és alternatívákat, néha „előre dolgozva” (az éppen aktuális politikai irányvonalaknak megfelelően), amelyek megmaradnak az eldugott irattárakban, hogy majd a kellő időben előkapva és kicsit átdolgozva (amely sokszor csak az évszámok és a kidolgozók neveinek lecserélését jelenti), majd a döntéshozók elé terjeszthessék. Minden bürokrácia – működéséből fakadóan – kitermel olyan iratokat, hogy bizonyos idő elteltével minimálisra fordítsa ezeknek a kidolgozását (lásd például Budapest közlekedésfejlesztési terveit, amelynek főbb vonalait lényegében már az 1960-as, 1970-es években kidolgozták, de ugyanez igaz bármelyik városra is). Az ilyen iratok olvasgatása (mármint ha hozzáférhetőek) az erre fogékonyaknak éppen ezért igen érdekes lehet, mert sok mindent lehet találni.

Simon gondolata az volt, hogy a döntéshozatalba bele kell számítani annak költségeit is. Ezt mérlegelve pedig sokszor ésszerűbb kielégítő (satysfycing) döntéseket hozni, mint a legoptimálisabb döntésre törekedni (ahogy az utilitarizmus nyomán a fentiekben kifejtettük). Ez a megközelítés sok esetben pontosabb képet fest az egyes döntési mechanizmusokról, de éppen a védőoltások kötelezővé tételéről keveset mond el. A rendszer fenntartása ugyanis jelentős költségeket emészt fel (amelyet a politikusok szempontjából jóval látványosabban is el lehetne költeni, amelyek így több szavazatot hoznának), még hozzá egy olyan jövőbeli szcenárió megelőzése (járvány kitörése) miatt, amelynek bekövetkezte nem biztos (csak valószínűsíthető).² Másrészt ebben az esetben nincsen olyan, hogy „kielégítő” döntés, mert azoknál a járványos betegségeknél, amelyeknél oltatunk, nincsen olyan, hogy csak „kicsit” lesz beteg az egyén (a védőoltás vagy hatásos, vagy nem).

Említettem már a lehetséges alternatívák nagy száma okozta problémát, amely még akkor is fent áll, ha érvényesül a bürokrácia előzetes, szakmai szempontú szelektálása. (Egyébként ez az oka, hogy demokráciákban sokszor érdemesebb az ezeket végző szervezeteket korrumpálni, mert hatásosabb és kevésbé feltűnő, mint a politikai résztvevőket.) Valamiképpen más szempontokat is figyelembe kell venni ezeknek csökkentésére, különben a döntéshozatal ha nem is lehetetlenül el, irreálisan hosszúra nyúlhat. Lindblom (1959) kifejezetten korabeli közpolitikai döntésfolyamatokat vizsgálva adott válasza az, hogy a jelenlegi helyzetből kell kiindulni, és kis módosításokat kell végrehajtani, majd ahogy arról a tapasztalatok rendelkezésre állnak, újabb kis lépéssel lehet tovább lépni (vagy hátra). Ezt nevezte el először a „kis lépések” majd az „átevickélés” tudományának. Ez a megközelítés elsősorban akkor előnyös, amikor a politikai mezőben sok szereplő van és egymáshoz való viszonyuk erősen konfliktusos. Erre különösen jó példa az USA szövetségi kormányzata, amelyet igaz, hogy két nagy párt határoz meg, de ismeretlen a kontinentális értelemben vett frakciófegyelem. Egy ilyen környezetben az előre haladás (Lindblom a folyókon, mocsáron való átkelésből vette a képet)³ értelemszerűen csak kis lépésekkel történhet, hiszen politikai táborokon belül is akkora az eltérés, hogy csak minimális változások szavazhatóak meg (és ezekre is csak bizonyos korlátozott ideig nyílik lehetőség, olyan gyorsan változnak az erőviszonyok). Lásd például a Medicare megszületésének történetét (lényegében a New Deal-lel kezdődött el az egészségügyi biztosítási rendszer kiépítése, amelynek szükségességéről a legfontosabb aktorok között konszenzus van. De módjáról és megvalósításáról egyáltalán nem!). Kicsit hasonlít ez az Európai Unió kiépítése, amely transznacionális szinten szintén erősen konfliktusos térben zajlik az európai nemzetállamok között. Eltérés egyedül az, hogy részben az „alapító atyák” előre látása miatt (a kilépés feltételeinek de jure megfogalmazásának kerülésével de facto is lehetetlenné tették ez), részben „spontán” folyamatok következtében (a relációk és independenciák sokszoros növekedése), hogy a „visszalépés” egy korábbi állapotba lehetetlen (amely pedig az átevickélés elmélete szerint egy lehetséges döntés a tapasztalatok alapján). Így inkább a „lavina” képével lehet érzékeltetni ezt (a „kétsebességes Európa” – egyébként logikus – megoldási javaslatot elméleti szinten ezért kritizálják: ha nincsen visszalépési lehetőség, akkor az előrehaladás, az együttműködés elmélyítése helyett a másik választási lehetőséged egyedül az marad, hogy eltemetődsz a lavina alatt).

Ez az elmélet sem használható a kötelező védőoltásokkal kapcsolatban (habár a termék – itt: oltások – tesztelésekor hasonló elveket alkalmaznak) amelynek okát már az előzőnél kifejtettem (nincsen lehetőség egy részleges bevezetésre). Ennek következménye az állandó változások kényszere (kellően rugalmas a rendszer, de nem éppen „stabil”), amely nem „külső” okok (betegségek megváltozása, stb.) folyománya, hanem „belső” késztetés magából a rendszerből (politikai viták).

Az előző kettő elmélet tehát már lehetővé teszi, sőt hasznosként értékeli esettől függően az irracionális döntéseket, de a most következők már teljes mértékben az irracionalitást tételezik fel állandónak. Cohen és munkatársai (1972) által kidolgozott modell olyan, negatív, döntési mechanizmust tételez fel, amelyben az események véletlenszerűek. A döntéshozók, nincsenek – nem is lehetnek! – tisztában egyetlen döntésük hatásaival, következményeivel, az alternatívák közül sem valamilyen felismerhető ok szerint választanak. Sőt már ez utóbbiak is nélkülöznek bármiféle előzetes számítást vagy mérlegelést, ami nem jelenti azt, hogy az aktoroknak, nem volt semmilyen célja a mechanizmus elindításának, csak hogy ezt a politikai szféra egyáltalán nem képes megoldani. Ugyanis bármiféle erőfeszítés teljesen felesleges, mert az eredmény vagy nem lesz ugyanaz, mint amit vártunk, legjobb esetben. Előfordulhat, hogy teljesen ellentétes azzal, amit szerettünk volna elérni. Ha pedig mégis megközelítőleg valami hasonló lesz, akkor az a véletlennek vagy a szerencsének köszönhető, amelynek szintén lehetnek előre nem várt mellékhatásai. Mindenesetre rengeteg erőforrást elpazaroltunk a vitákra és a döntés végrehajtására. (Természetesen ez a modell is elsősorban többé-kevésbé demokratikus rendszerekkel foglalkozik). Leghatékonyabb és szükséges lenne tehát a lehetséges döntések lehető legkisebb számúra degradálása (ha már nem lehet teljesen eltüntetni), az egész folyamatot a legrövidebb idő alatt lezavarni, és mindenekelőtt kerülni kell hosszú távra vagy/és grandiózus célokért való tervezést (ha nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap, ne tervezzünk több évre előre sem). Hiszen hiába lenne ezek haszna mérhetetlenül nagy társadalmi haszna, az előre nem tervezhető (ez a kulcsszava ennek a megközelítésnek) veszélyei annál nagyobbak lesznek (a világ már önmagában elég kaotikus, az egyensúlyi helyzet ritka és átmeneti). Az érme másik oldala a cselekvésnek ugyanis nem az azzal ellentétes cselekvés (nem lehet korrigálni egy másikkal), hanem a (valamilyen haszonért) meghozott döntés a teljes káosszal áll szemben.

Nevezhetjük ezt az iskolát libertariánusnak, anarchistának stb. is, de filozófia alapját a szkeptizicmus adja (Mottó: „Istenem! Milyen bonyolult világban élünk!”). Nem mellékesen ez a bukott politikusok egyik legnépszerűbb kifogása sikertelenségeikre (az összeesküvés-elméletek⁴ hangoztatása mellett). Mivel a nem beszélő politikus „halott politikus”,⁵ néhány kedélyes anekdotán kívül nem sok eséllyel kecsegtet ez egy kutató számára (ha minden véletlenszerű, akkor hiába akarjuk feltárni a mögöttes mozgatórugókat), hogy a folyamatok mélyére lásson.⁶ Bár alapvetően berzenkedünk egy ilyen szemlélet ellen, néhány esetben ez a megközelítés néhány nyilvánvaló tényre mutat rá. Vannak ugyanis olyan konfliktusok és problémák, amelyekkel szemben a legfelkészültebb és legtöbb forrással is rendelkező döntéshozói apparátus is tehetetlen. Talán a régi korok nagy, ismeretlen okokból kitörő járványai lehettek ilyenek, mikor még a legkezdetlegesebb karantén-intézkedések és elemi megelőzési módszerek, gyógyszerek nem álltak még rendelkezésre (a templomokban az istenekhez imádkozó tömeg, a körmenetek pedig ahelyett, hogy a járványt csökkentették volna, éppen növelték). Egy másik történelmi példa – bár a dualizmuskori Magyar Királyság még nagymértékű jóindulattal sem tekinthető korabeli mércével mérve sem demokráciának (maximum valamilyen mértékű parlamentarizmusnak tekinthetjük) – a Tanácsköztársaság és a Trianon (1920, inkább 1924) előtti Magyarország. Az őszirózsás forradalom után egyik felbukkanó szereplő, beleértve Károlyit és Jászit, a kommunistákat, Horthy-t és katonatiszti körét vagy Bethlent és társait, nem rendelkezett valódi kormányzati és politikai (főleg külpolitikai, ha pedig valamilyennel mégis, nem olyan mértékűvel, mint amit a helyzet megkövetelt volna) tapasztalatokkal, de főleg nem elegendő tehetséggel az ország vezetésére. Ha előbbivel valamilyen mértékben mégis (Bethlen és köre korábbi „második” vonalbeli politikusokból állt, illetve a katonatisztek kapcsolata az udvari politizálással), akkor az a Nagy Háború után gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben használhatatlan volt. A dualizmus időszaka alatt ugyanis a kormány ugyanis elvileg az Országgyűlésnek is felelős volt, de lényegében az uralkodó akaratától függött, hogy kit bíz meg a kormányfői pozícióval (és így a kormányzat irányításával). Legjobb esetben is így a két szereplő közötti közvetítésre szorítkoztak, de inkább az uralkodói döntéseket közvetítették. Így parlamenti politizálással nem lehetett kormányzati tapasztalatokra szert tenni, de a király lemondása/jogairól való időleges lemondása után eltűnt a korábbi legmeghatározóbb szereplő. Így bármelyik szereplő is állt az őszirózsás forradalom után az ország élén a legfőbb problémát (az ország szuverenitásának elismertetését az antanttal, amely előfeltétele volt az ország területének megtartásának) nem tudta megoldani: ez teljes mértékben külső szereplőktől függött, akikre semmilyen vagy minimális befolyásuk volt. Egyikük sem merte vállalni azonban a nem döntés következményeit, amely azt jelentette, hogy a közpolitikákban is napról-napra gyökeres váltások mentek végbe, amelyek azonban soha nem jártak a kormányzatok és a társadalom elvárt eredményekkel. Ez vezetett a kormányok és a politikai berendezkedések gyors változásaihoz, amelyben a felemelkedésben és a bukásban a szerencse (a külső szereplők szintén gyorsan változó támogatása) játszott szerepet és nem a tehetség. A Horthy-„rendszer” győzelme ennek egyik állomása és csak a háború után lassan normális kerékvágásba visszakerülő nemzetközi rendszernek köszönhető „megszilárdulása” (illetve Bethlen politikusi tehetsége 1924-ben éppen ebben mutatkozott meg, és nem abban, hogyan került hatalomra). Sokszor hozzák fel Törökországot ellenpéldának erre, de egyrészt ha annak háború előtti teljes kiterjedését vesszük (vagyis az „arab” területeket is), akkor szintén majdnem hasonló veszteségeket szenvedett el, másrészt – részben mivel korán sikerült békét kötni vele – már korábban elismerték szuverén államnak (míg Magyarországnak mind a szuveneritás tényének, mind tartalmának – új állam vagy az OMM egyik utódja? Mindkét felfogásnak volt előnye és hátránya a fenti helyzetben – elismertetéséért meg kellett küzdenie).

A fenti elmélet tehát termékenyítőleg hatott a társadalomtudományokra, mert a közpolitikai elemzésekben megszületett a policy window (Kingdon, 1995) gondolata. Mivel a közpolitikát alkotó rendszerek és intézmények – rendes körülmények – meglehetősen stabilak, hovatovább monolitok, változásra csak akkor nyílhat lehetőség, ha egy váratlan esemény, ami lehet bármi, felborítja a korábbi status quo-t. Ha ez a pillanat elmúlik, a változtatásra való képesség is eltűnik, akár örökre. Például ilyen volt Amerika felfedezése az európaiak által: a Föld kerek volta és körülbelüli mérete nagyjából ismert volt, az egyetlen ismeretlen tényező, hogy nem tudtak arról, hogy Ázsia és Európa között egy egész új kontinens körül terült el. (Kolumbusznak két nagy tévedése volt: egyrészt Afrika méretét jóval nagyobbnak becsülte – a portugál erőfeszítéseket a megkerülésére ezért hasztalannak vélte – míg másrészt jóval nagyobb tévedése volt az, hogy a Föld méretét egy átváltási hiba miatt jóval kisebbnek vélte). A rekonkviszta – európai – befejezése tette lehetővé a vállalkozás elindítását a vállalkozásnak, amely lehetővé tette az Újvilág felfedezését a tudományos és politikai élet számára Európában. A korábbi viking utak során nem álltak fent ezek a feltételek, és a hispán viszonyok pedig azt, hogy az új területek meghódítása általuk ment végbe (pedig mások is közel jártak hozzá. A 15. század végén pedig a kis jégkorszak miatt nyugatra vándorló tőkehal-rajokat követő baszk halászok pedig már Új-Fundland partjainál jártak – de még nem szálltak partra). Még pontosabban tükrözi a nyitott ablak-elmélet a Holdra-szállások története és hogy végső soron a két szuperhatalom közötti versengés enyhülésével miért maradtak abba.

Egy nagy járványt követő oltás bevezetése talán hasonló lehet ehhez, amely „rendes” időkben megszokott engedélyeztetési út lerövidítésével is együtt jár. Például a nyugat-afrikai Ebola-járvány és az ellene kidolgozott vakcinák: korábban még évtizedes távlatokról beszéltek, ha egy – valóban – hatékony gyógymódra terelődött szó (a járvány az előbbi jellemző átértékelésével is együtt járt). Még jobb példa a fekete himlő sikeres kiirtása a múlt század második harmadában, a hidegháborús bizalmatlansággal jellemzett nemzetközi légkörben és az erre való képtelenségre a polio vírusa és a gyermekbénulás-járvány esetében. Ezek esetében ráadásul az oltások hatékonysága nem befolyásolta azt, hogy milyen eredményt kaptunk és a politikai szereplők is hasonló módszerekkel akarták megvalósítani (az egyetlen ami változott, az a nemzetközi kapcsolatok rendszere).

Egy másik népszerű modell, amely sokat köszönhet a szkeptikusoknak, a public choice, a közösségi választások elmélete, amely szerint az egyes döntéseket nem hasznosságuk alapján kell vizsgálni, hanem azok demokratikussága alapján. Szereplői nem a saját hasznukat maximalizáló egyének, hanem politikai szereplők (politikusok, közhivatalnokok, érdekképviseletek stb.). Nincs olyan, hogy közjó vagy közérdek, hanem a közpolitikai döntéseket ezeknek az aktoroknak az egymás közötti kapcsolata alakítja ki (Johnson, 1999, Lane, 1987). A demokratikusság mérőeszköze pedig az, hogy minél több, a döntésben (vagy a nem-döntésben) érdekelt szereplőt kell belevonni a folyamatba. Kiindulási pontja az elméletnek az, hogy a döntéseket úgy kell vizsgálni, hogy sokszereplősek legyenek, mert ez az adott politika sikeres végrehajtásának feltétele. Célorientáltság helyett így inkább eszköz-orientált megközelítésnek nevezhetnénk, mert nem maga a végkifejlet számít, hanem az út, amellyel eljutunk hozzá. Radikális esetben a politika megalkotása kevésbé fontos, mint hogy sokszereplős legyen a döntés. Adott körülmények között így sikeresebbnek számít az, hogy járvány idején a politikai hatalom elrendeli a kötelező templomi imádkozást mint egy egészségügyi program (mert utóbbihoz kevesebben csatlakoznak, míg előbbihez jóval többen).

„...nem álltak szóba senkivel, hallani sem akartak semmi külső hírt sem halálról, sem betegekről, hanem muzsikával és egyéb mulatságokkal szórakoztak, már amihez hozzájutottak.”

(Részlet: Boccaccio: Dekameron)¹

Elöljáróban azt szeretném tisztázni, hogy miért a játékelméleti megközelítését tartom fontosnak bemutatni az oltásokkal és azok kötelezőségével kapcsolatban. Azonban ennek felvázolásához nem árt, ha tisztában vagyunk azokkal a többivel, amelyet a társadalomtudományok és a politikatudomány alkalmaz. Mindenekelőtt azonban hangsúlyozni kell, hogy a „soft science” jelleg miatt a különböző elmélet elsősorban modellekkel dolgoznak, vagyis optimálisan is csak megközelíteni tudják az egyes eseteket, amelyeket magyarázni kívánnak (sokszor csak az egyes döntések bizonyos aspektusaira nyújtanak magyarázatokat). Legjobban úgy járhatunk el, hogy az esetekhez keresünk magyarázatokat és nem fordítva (persze a modellek alkotása is fontos része ennek: bizonyos okok miatt ezek alkotását a magyar szakmai közösség nagyon kedveli, elsősorban mert nagyívűsége miatt – kutatás-finanszírozási okokból – „biztonságos”).²

Az első – és egyik legrégebbi múltra visszatekintő – döntéselméleti paradigma, amelyet a közpolitikák³ működésének magyarázatára alkalmaztak, a racionális döntéselmélet és ezek különböző módosított válfajai. Ezek szerint a – közpolitikai – döntések (legyen az egy nagyváros tömegközlekedésének megszervezése, a kötelező oltásrend módosítása vagy egy iskola átnevezése) folyamata során az abban részt vevők a különböző alternatívák közül a hasznosság alapján döntenek mérlegelés után. Megalkotása a 18. században történt meg és Jeremy Bentham nevéhez kötődik, aki szerint az egyes ember a cselekedeteit a – szubjektív (erről kritikusai sokszor megfeledkeznek) – hasznosság alapján mérlegeli (utilitarizmus).

Hogy képes egy szakpolitikai döntést – lényegében magának a fogalomnak a kialakulása is az utilitarizmusnak köszönhető – a racionális döntéselmélet magyarázni? Az egyszerűbb esetet működés közben láthatjuk a katasztrófavédelmi politikáknál. Vegyük azt a lehetőséget, hogy baleset történik egy atomerőműben (de akár lehet földrengés, vulkánkitörés, ipari katasztrófa stb.). Elég jól előre jelezhető, hogy bizonyos mértékű baleseteknél milyen gyorsan és mértékben kell beavatkozni. Az intézkedés költségei is jól megbecsülhetőek (persze ha ezzel a közpolitikai döntéshozó törődik). Az atomerőmű azért is különösen jó példa, mert az ezzel foglalkozó szakemberek már azt is előre tudják, hogy mikor és mekkora balesetek fognak bekövetkezni, illetve hogy ezek bekövetkezte esetén milyen megoldásokra van szükség (a sugárzás kiszabadulásakor mennyi és mekkora körben kell embereket kitelepíteni).⁴

Persze ez nem jelenti azt, hogy a döntéshozók – szakmai és tudományos ismeretekre támaszkodva – adott esetben nem tudnak „hibás" intézkedéséket hozni. Ennek fő oka, hogy nem áll rendelkezésükre a kellő mennyiségű és megalapozottságú információ – de az azután következőnél már fel tudják használni a tapasztalatokat (például a Mount St. Helens legutóbbi kitörésekor nem számoltak azzal, hogy a piroplaszt ár – a kitörés iránya miatt – a régi folyómedreket követve jóval tovább eljut, mint amit terveztek. Emiatt történtek halálos áldozatok is, habár az adott területen a hatóság megtiltotta a tartózkodást, ezek elhagyatottságát mégsem ellenőrizték olyan alaposan, mint azokon, amelyek közelebb estek a hegyhez.). Röviden összefoglalva ez a fajta racionalitás nem a megelőzésre, hanem elsősorban a károk enyhítésére alkalmas elsősorban (nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, hanem hogyha megtörténik, a károk enyhébbek legyenek mind anyagi, mind emberéletben mérve).

Egy másfajta racionalitás akkor merül fel, amikor már egy nagyobb hálózat megtervezésére kerül sor. Ez lehet közoktatás, egészségügyi ellátórendszer vagy egy – nagyobb – város tömegközlekedésének megszervezése. A döntéshozók (aki lehet egy fő vagy egy bizottság) számára több alternatíva áll rendelkezésre. A városi tömegközlekedés – már amennyiben úgy döntünk, hogy közösségi feladat⁵ – tervei ugyanis magukba foglalhatják a különféle kötött pályás eszközöket, az autóbuszokat, a kerékpárutak hálózatát (a számtalan lehetséges finanszírozási formáról nem is beszélve). Az alternatívák kidolgozására – modern államok kialakulása óta – megvan a megfelelő szakapparátus is, amely szakmai szempontból dolgozza ki az alternatívákat (a menetidőket, várakozási időt, bekerülési és fenntartási költségeket stb. figyelembe véve). Elsősorban arra a 20. század első harmadában kidolgozott törvényre alapozva, hogy egy közszolgáltatás akkor éri el a célját (akkor hatékony), ha az adott színvonalú szolgáltatáshoz az emberek átlagban ugyanannyi idő alatt férjenek hozzá. Ez a feltétele ugyanis, hogy az emberek egyáltalán igénybe vegyék („használják”) az adott, drága pénzen biztosított szolgáltatást (annál jobb, minél többen használják az adott szolgáltatást).

Például a városi buszmenetrendet úgy kell megtervezni, hogy ne akkor közlekedjen 10 percenként egy busz egy adott útvonalon, amikor szinte senki sem veszi igénybe, és a reggeli csúcsidőben ne 30 percenként induljon egy. Vagy egy kórház esetében jobb, ha az általa ellátott körzete „közepén” helyezkedik el, mint annak szélén. (Így van, aki egy perc alatt beér, de a döntő többségnek maximum 1-2 óra, míg a másik szélén lakónak 3-4 óra. A körzethatárok jobb meghúzása esetén a többség 30 perc - 1 óra alatt részesül az ellátásból, de a széleken lakók esetében is maximum 1-2 óra ez az idő.)⁶

Az alternatívák kidolgozásának tehát ez a feltételei, de még így is rengeteg lehetőség áll a – döntően azért „laikus” – személy vagy személyek előtt, akik a döntést hozzák. Még akkor is, ha szakmailag valamilyen szinten kapcsolódnak az ügyhöz, általában sem idejük, sem lehetőségük nincsen rá, hogy az információk olyan hatalmas mennyiségéhez jussanak, mint azok a bürokratikus, hatalmas szervezetek, amelyek ezeket végzik. (Már csak azért is, mert általában attól a döntéstől, hogy dönteni kell egy közpolitikáról és a döntésig, hogy meg kell valósítani, általában rövid – a 21. században egyre rövidebb – idő telik el, és nincs mögöttük egy hatalmas szervezetrendszer, amely meggyorsítaná ezt az információszerzést. Kivéve a már említett bürokráciát, amelynek éppen ez a feladata). Mi alapján hoznak döntést? Hát a politikai hasznosság elve alapján, amely az utilitarizmus elméletének a közpolitikai döntésekre alkalmazott változata. Ez pedig azt sugallja, hogy a döntést meghozók érdeke az, hogy a lehető legmagasabb szintű közszolgáltatáshoz a lehető legtöbb ember férhessen hozzá és lehetőleg minél olcsóbban, hiszen az érdekük az, hogy politikailag minél több előnyük származzon a döntésből. Mivel pedig a laikus tisztségviselők nagy része valamilyen választás során kerül hatalomra, ez azt jelenti, hogy minél több szavazatot szerezhessenek döntésükkel (amelyet úgy érhetnek el, hogy minél szélesebb kör elégedett a nyújtott szolgáltatásokkal).

Itt kell megemlítenem, hogy a politikatudomány elsősorban a „demokrácia tudománya”, vagyis a fenti és a később következő elméletek is arról szólnak, hogy egy demokratikus társadalomban, vagy legalábbis olyan közösségben,⁷ amelyben a döntésekhez egy viszonylag tág kör szólhat hozzá, később véleményt nyilváníthat róla. Bármilyen diktatúra esetében, legyen az egy személy vagy egy kisebb csoport, nem alkalmazhatjuk egyiket sem, mert a hasznosságot csak a privilegizált csoport szempontjából tudjuk értelmezni, míg a demokratikus döntéshozás azt jelenti, hogy ha nem is mindenki, azért egy szélesebb kör vesz részt. Az 1990 előtti egészségügyi rendszer sem elemezhető a korabeli nyugat-európaival vagy a maival – társadalomtudományi nézőpontból. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt érdekelt a társadalom béke fenntartásában, és fontosabb aktorainak nyugalmában, de mivel legitimációja nem rajtuk alapult, nem kellett figyelembe venni őket. Például a Mézga család nyaral egyik epizódjában egy diktátor által uralt szigetre vetődnek, amelynek vezetője csapvízzel való kötelező védőoltást vezet be minden ok nélkül, amelyért az embereknek fizetniük kell (azért is ugyanannyit, ha nem akarják beadatni). Ez egy szélsőséges példa, de látható, hogy a diktátor döntéseinél egyetlen szempontot mérlegel, saját hatalmának fenntartását (nem azt, hogy az „hasznos” a társadalom számára, vagyis a „közjót” szolgálja közvetve vagy közvetlenül döntése, mivel „kívül esik” az adott társadalmon). Ilyenre példa a csernobili balesetet eltitkolására tett kísérlet, amely a rendszer „tekintélyének” megőrzését szolgálta, nagyban nehezítve (a rendszeren belüli!) katasztrófa-elhárítást is (amely egyébként sem volt teljes mértékben felkészülve egy ekkora katasztrófára).

Egyesek felvethetik, hogy legalábbis az „egyszerű” racionalitás eseteiben a diktatúrák is vizsgálhatóak, hiszen sok esetben a katasztrófák elleni védekezés szigorúan hierarchikus formában és egy személy vagy kisebb csoport irányításával zajlik. Ez két okból sem állja meg helyét. Nem minden esetben szükséges egy védelmi terv esetében ilyen hierarchia vagy egyáltalán szervezet: egy tradicionális közösségben, egy kis faluban megjelenő – mérettől függő – tűz oltását a szomszédok spontán szerveződő csoportja gyorsabban is elolthatja, mintha azt hivatásos tűzoltók látnák el a szomszédos városból, amelyeknek kötelező bürokratikus teendőik is vannak (Lásd: A tanú című film). Ellentétben egy atomerőmű balestnél nem éppen jó ötlet, ha ilyen kis spontán csoport kezd el a kútból felhúzott vizesvödrökkel oltani. Ezt pedig jobb, ha szakmai és egyéb politikai alapokon dől el, és nem egy diktátor szeszélye alapján.

Második oka az, hogy nem feleltethető meg, hogy a demokráciák – bár az adott esetben erőszakosabb és keményebb eszközöket is használhat, mint egyes diktatúrák – a döntéssel és a végrehajtással megbízott személyeket csak – mindenekelőtt időben, de térben is – korlátozottan ruházza át a hatalmát bizonyos személyekre, testületekre, és mindig szigorúan az adott, súlyos problémára koncentrálva (a régi római köztársaság dictator-a ennek előképe). Ilyen esetekben kerülhet sor az alapjogok korlátozására (például a mozgásszabadsághoz, a magántulajdonhoz vagy a sajtószabadsághoz való jog). A vész elmúltával azonban visszaáll az előtte lévő joguralom (nem változásra szolgál, hanem a katasztrófa elhárítására). Összességében tehát ettől nem változik meg a demokratikus hatalom.⁸

^Jegyzetek:

1 http://mek.niif.hu/00300/00334/html/01.htm#2

„A közjó mindig a véletlen ajándéka, s nem elsődleges hajtóerő.” (Richard Dawkins: Folyam az Édenkertből)¹

Félreértések: A kötelező oltások és az emberi jogok

„du die Menschheit sowohl in deiner Person, als in der Person eines jeden andern jederzeit zugleich als Zweck, niemals bloß als Mittel brauchst.”

(Kant: Grundlegung zur Metapsyhik der Sitten)¹

„Cselekedj úgy, hogy az emberiségre mint mind saját személyedben, mind bárki máséban mindenkor mint célra, sohasem mint puszta célra legyen szükséged.”

(Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapvetése)²

A vélemények széles skálán mozognak, amelyek közül Magyarországon a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) és – részben – a Védegylet képviseli az egyik végletet. (Mj.: El kell tekintenem az oltásellenesek érveinek vizsgálataitól: elképzeléseik ugyanis nem alkotnak koherens rendszert, így olyan filozófiai gyökerekkel az elutasításaik nem rendelkeznek a kötelező oltások elutasításával kapcsolatban, mint az előbb említett két szervezet. És jó, ha haloványan visszhangozzák ezeket az elképzeléseket, annyira nem törődnek világnézetük filozófiai megfogalmazásával). Bár elsősorban és elismerten nem a védőoltásokkal kapcsolatos problémák azok, amelyek ezen civil szervezetek érdeklődésének középpontjában, hanem az emberi jogoknak az egészségügyben való érvényesülése.³ A TASZ emellett egy külön oldalán hozott létre a magyarországi kötelező oldásokkal kapcsolatban.⁴ Ez egyébként – néhány tárgyi tévedéstől (pl.: Németország oltási rendjénél nincsen említve, hogy ez az egyes tartományokat tekintve teljesen eltérő lehet. Egyáltalán a  – két! - másik ország kiválasztása is eléggé önkényesnek tűnik) eltekintve – egy jó kezdeményezés. Kevesen vannak tudatában annak, hogy egy védőoltás beadatása kapcsán milyen jogai vannak egy állampolgárnak. Ezzel már el is árultam, hogy elsősorban azzal foglalkoznak, hogy a kötelező oltások hogyan érintik, korlátozzák az alapjogokat és az emberi jogokat. A szervezet célkitűzései miatt nem túl meglepő, hogy a kötelező oltásokkal szemben alapvetően negatív (néhol elutasító), és mint hangsúlyozzák, nem hasznosságukat kérdőjelezik meg, hanem a jogok korlátozása miatt. Ez az „egysíkú”, az emberi jogok egy igen szélsőséges értelmezésére alapuló megközelítés természetesen meglehetősen radikális megközelítést tesz csak lehetővé.

A TASZ azért utasítja el tehát az oltások kötelezővé tételét, mert csak és kizárólag az emberi jogokkal foglalkozik (bevallottan nem törődik egyáltalán azok orvostudományi, biológiai, társadalmi stb. vetületeivel).⁵ De miért éppen az oltásokat „szemelte” ki? Két okot hoz fel: egyrészt minden (minden!) civil szervezetnek igazolni kell a létét (ha „nincsen probléma”, akkor csinál – keres – magának egyet – vagy meg kell szűnnie). Az oltások kötelezettsége pedig egy szem előtt lévő emberi jögi probléma. Másrészt a TASZ főleg „megbízásos" alapon karol fel ügyeket és témákat (ezért sajnos gyakran előfordul, hogy azok a témákat karolják fel, amelyeknek jobb az érdekartikulációjuk, és nem azokat, amelyek később súlyosabbak). Részint ennek következménye a szervezet megítélésének romlása (aktuálisnak tartott konfliktusok háttérbe szorulnak)  és hogy nem képes olyan hatalmi ellensúlyt és médiarepzentációt képviselni, mint azt szeretné. Azzal is jár, hogy – a jogi megalapozottságon kívül – az egyéb „érveket” a megbízóiktól veszik át, főleg ha az saját és kialakult ideológiával, világnézettel rendelkezik. rendelkezik (értelemszerűen ez hajléktalanok vagy szociálisan perifériára szorult csoport esetében ilyenekről nem beszélhetünk. Vö.: oltásellenesek).⁶

Mindenesetre a TASZ kötelező védőoltások elutasításának álláspontja, ahogy az ezzel foglalkozó közleményeikből a sorok közül kiolvasható⁷ módon, nem éppen felel meg a szabadságjogok, általuk is vallott, értelmezésének. Ennek megértéséhez azonban röviden fel kell vázolni, hogy mik azok az alapjogok. (Származásukról és kialakulásokról rengeteg elmélet létezik, de ezek jelen esetben irrelevánsak)

Az első generációs, „klasszikus” alapjogok a XVIII. században alakulnak ki (és ezeket ismerik ma a legtöbben), korábbi előzmények után. Ezek közé tartozik az élethez való jog, a méltósághoz és magántulajdonhoz való jog stb. Röviden: ezek a jogi egyenlőséghez szükséges alapjogok. Nyugat-Európában ezek rövidebb – Kelet-Európában hosszabb – idő múltán beépültek az alkotmányokba is. Azonban a jogi egyenlőség sok problémát nem oldott meg, ezért a XIX. század és a XX. század elején megjelentek a második generációs jogok, amelyek az urbanizáció és a kapitalizáció okozta problémákra akartak választ adni (teljes jogi kodifikációjukat a weimari alkotmányban nyerik majd el). Ezeket nevezik pozitív alapjogoknak (Az első generációs „negatív” jogokkal szemben: azért nevezik így őket, mert azt fogalmazzák meg, hogy mi tilos: megkülönböztetés, a magántulajdon elvétele stb.) vagy szociális alapjogoknak. Néhány kivételtől (foglalkozás szabad megválasztása) eltekintve itt a jogok címzettje nem az egyén, hanem a csoport (szociális értelemben). Például: sztrájkhoz való jog, egészségügyi ellátáshoz való jog stb.

A harmadik generációs jogok a II. világháború után jelennek meg és nagy nemzetközi szervezetek kodifikálják (DE: Az alapjogok mindig nemzetközileg determináltak!!!). Nevezhetjük ezeket a jóléti államok alapjogainak. Címzettjük egyértelműen nem alanyok, hanem „elvont intézmények” (Alkotmánybíróságok védelme), globálisak (békéhez, egészséges környezethez való jog: nem kizárólag állami keretek közül érvényesül), vagy csoportosak (betegjogok, gyermekek stb.)

Napjainkban beszélhetünk negyedik generációs jogokról is, ezek kodifikálása azonban még most zajlik. Ezek főleg egyrészt az információs forradalomhoz (Internet stb.) vagy a globalizáció „ártalmaihoz” és kihívásaihoz kapcsolódik. Pl.: Internethez való hozzáférés, „halálhoz” való jog stb.

Egy valamit azonban jobb, ha figyelembe veszünk: az első generációs jogok kivételével az összes többi jog nem korlátlan. Például korlátot szabhat nekik egy másik alapjog, vagy – például a szociális tartalmú alapjogok esetében – az egyes államok gazdasági teherbíró képessége. A főleg első generációs alapjogokat ezért nevezhetjük alanyi alapjogoknak is.

Akár tudatában van ennek vagy gyakorolja az egyén, azt senki sem korlátozhatja.

Emiatt vannak, akik a többi alapjogot is az alanyi alapjogból vezeti le (pl.: a „halálhoz” való jogot a méltó életből), és ezért akár egy értékhierarchiát is felállíthatunk, amelyben ezek az alanyi alapjogok állnak a csúcson. Ennek a csúcsán a méltó emberi élethez való jog áll, amelyből akár az összes többi is levezethető (hogy ebben mekkora szerepet játszik az, hogy ez a gondolat történelmi léptékkel mérve a legkorábbinak tekinthet, most ne firtassuk). Például a „halálhoz” való jog kikristályosodása az eutanáziához való jog körül kristályosodik ki és ahhoz kapcsolódik, hogy az egyén dönthesse el, hogy neki mi számít méltó emberi életnek (olyan extrém esetekben mint egy súlyos, halálos betegség).

Persze a TASZ ezt nem veszi figyelembe (nem is kell neki), mert a szervezet célja éppen a szabadságjogok megsértése elleni küzdelem, és ebben az esetben nincs mérlegelési lehetősége, hogy ez az alapjogi sérelem éppen egy esetleges súlyosabbat akadályoz-e meg. (Már csak azért sem, mert a XIX. század óta a diktatórikus rendszerek az alapjogok korlátozásánál éppen ezzel érveltek).

Felhasznált Irodalom:

„A városon a múlás szárnya reszket,
némák, mogorvák mind az emberek,
a házakon jelző piros keresztek,
az arcokon megdermedt döbbenet.”

(Kosztolányi Dezső: Járvány – Részlet)¹

„…s feküdtek ott tetemként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak az utakon és a források körül.”

(A Kr. e. 431-ben kitört athéni járvány leírása. Thuküdidész: A peloponnészoszi háború, II. 47-55. Caput)²

Bevezetés

Magyarországon a kötelező oltások elleni mozgalom – esetleges és egyéni véleményektől eltekintve – a 90-es évektől kezdtek megjelenni, nem függetlenül a nyugati országokban az oltásokkal szembeni bizalmatlanság jeleként. Nagyobb lendületet az Internet megjelenése, és különösen a közösségi oldalak elterjedése után kaptak a 2000-es évek második felétől. Mivel véleményem szerint ezen mozgalmak népszerűsége nem annyira „hard science” megalapozottságuknak köszönhető, hanem inkább establishment-ellenességüknek, érdemes – lenne – megvizsgálni őket „soft” (szociológiai-politológiai) nézőpontból. Érveik jelentős része sem természettudományos jellegű, hanem az oltások (kötelezősége) ellen elsősorban jog(filozófiai) – emberjogi – és etikai érveket hoznak fel.

Egy kiterjedt kutatás azonban jelenleg meghaladja a lehetőségeimet, és mivel ezek a mozgalmak jelenleg – terjedésük ellenére – meglehetősen marginális szerepet játszanak (sem a döntéshozók, sem a társadalom döntő többségének ingerküszöbét nem érik el), ezért lejjebb csak arra törekszek, hogy az oltások kötelezőségének társadalmi alapjait megvizsgáljam. Remélem ezzel a további kutatásoknak megfelelő keretet adhatok, illetve elősegíthetem az interdiszciplináris közeledést az ezzel a kérdéssel foglalkozó természettudományos kutatók között.

Nem foglalkozok továbbá a diktatúráknak a kötelező oltásokhoz való viszonyával (amely a szigorúságtól a teljes elutasításig terjedt), mint ami a mai magyarországi helyzetet kevésbé befolyásolja (bár oltástörténeti szempontból érdekes lehetne az 1990 előtti helyzet megvizsgálása az ideológia tükrében).

Felhasznált Irodalom