„...nem álltak szóba senkivel, hallani sem akartak semmi külső hírt sem halálról, sem betegekről, hanem muzsikával és egyéb mulatságokkal szórakoztak, már amihez hozzájutottak.”
(Részlet: Boccaccio: Dekameron)1
Elöljáróban azt szeretném tisztázni, hogy miért a játékelméleti megközelítését tartom fontosnak bemutatni az oltásokkal és azok kötelezőségével kapcsolatban. Azonban ennek felvázolásához nem árt, ha tisztában vagyunk azokkal a többivel, amelyet a társadalomtudományok és a politikatudomány alkalmaz. Mindenekelőtt azonban hangsúlyozni kell, hogy a „soft science” jelleg miatt a különböző elmélet elsősorban modellekkel dolgoznak, vagyis optimálisan is csak megközelíteni tudják az egyes eseteket, amelyeket magyarázni kívánnak (sokszor csak az egyes döntések bizonyos aspektusaira nyújtanak magyarázatokat). Legjobban úgy járhatunk el, hogy az esetekhez keresünk magyarázatokat és nem fordítva (persze a modellek alkotása is fontos része ennek: bizonyos okok miatt ezek alkotását a magyar szakmai közösség nagyon kedveli, elsősorban mert nagyívűsége miatt – kutatás-finanszírozási okokból – „biztonságos”).2
Az első – és egyik legrégebbi múltra visszatekintő – döntéselméleti paradigma, amelyet a közpolitikák3 működésének magyarázatára alkalmaztak, a racionális döntéselmélet és ezek különböző módosított válfajai. Ezek szerint a – közpolitikai – döntések (legyen az egy nagyváros tömegközlekedésének megszervezése, a kötelező oltásrend módosítása vagy egy iskola átnevezése) folyamata során az abban részt vevők a különböző alternatívák közül a hasznosság alapján döntenek mérlegelés után. Megalkotása a 18. században történt meg és Jeremy Bentham nevéhez kötődik, aki szerint az egyes ember a cselekedeteit a – szubjektív (erről kritikusai sokszor megfeledkeznek) – hasznosság alapján mérlegeli (utilitarizmus).
Hogy képes egy szakpolitikai döntést – lényegében magának a fogalomnak a kialakulása is az utilitarizmusnak köszönhető – a racionális döntéselmélet magyarázni? Az egyszerűbb esetet működés közben láthatjuk a katasztrófavédelmi politikáknál. Vegyük azt a lehetőséget, hogy baleset történik egy atomerőműben (de akár lehet földrengés, vulkánkitörés, ipari katasztrófa stb.). Elég jól előre jelezhető, hogy bizonyos mértékű baleseteknél milyen gyorsan és mértékben kell beavatkozni. Az intézkedés költségei is jól megbecsülhetőek (persze ha ezzel a közpolitikai döntéshozó törődik). Az atomerőmű azért is különösen jó példa, mert az ezzel foglalkozó szakemberek már azt is előre tudják, hogy mikor és mekkora balesetek fognak bekövetkezni, illetve hogy ezek bekövetkezte esetén milyen megoldásokra van szükség (a sugárzás kiszabadulásakor mennyi és mekkora körben kell embereket kitelepíteni).4
Persze ez nem jelenti azt, hogy a döntéshozók – szakmai és tudományos ismeretekre támaszkodva – adott esetben nem tudnak „hibás" intézkedéséket hozni. Ennek fő oka, hogy nem áll rendelkezésükre a kellő mennyiségű és megalapozottságú információ – de az azután következőnél már fel tudják használni a tapasztalatokat (például a Mount St. Helens legutóbbi kitörésekor nem számoltak azzal, hogy a piroplaszt ár – a kitörés iránya miatt – a régi folyómedreket követve jóval tovább eljut, mint amit terveztek. Emiatt történtek halálos áldozatok is, habár az adott területen a hatóság megtiltotta a tartózkodást, ezek elhagyatottságát mégsem ellenőrizték olyan alaposan, mint azokon, amelyek közelebb estek a hegyhez.). Röviden összefoglalva ez a fajta racionalitás nem a megelőzésre, hanem elsősorban a károk enyhítésére alkalmas elsősorban (nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, hanem hogyha megtörténik, a károk enyhébbek legyenek mind anyagi, mind emberéletben mérve).
Egy másfajta racionalitás akkor merül fel, amikor már egy nagyobb hálózat megtervezésére kerül sor. Ez lehet közoktatás, egészségügyi ellátórendszer vagy egy – nagyobb – város tömegközlekedésének megszervezése. A döntéshozók (aki lehet egy fő vagy egy bizottság) számára több alternatíva áll rendelkezésre. A városi tömegközlekedés – már amennyiben úgy döntünk, hogy közösségi feladat5 – tervei ugyanis magukba foglalhatják a különféle kötött pályás eszközöket, az autóbuszokat, a kerékpárutak hálózatát (a számtalan lehetséges finanszírozási formáról nem is beszélve). Az alternatívák kidolgozására – modern államok kialakulása óta – megvan a megfelelő szakapparátus is, amely szakmai szempontból dolgozza ki az alternatívákat (a menetidőket, várakozási időt, bekerülési és fenntartási költségeket stb. figyelembe véve). Elsősorban arra a 20. század első harmadában kidolgozott törvényre alapozva, hogy egy közszolgáltatás akkor éri el a célját (akkor hatékony), ha az adott színvonalú szolgáltatáshoz az emberek átlagban ugyanannyi idő alatt férjenek hozzá. Ez a feltétele ugyanis, hogy az emberek egyáltalán igénybe vegyék („használják”) az adott, drága pénzen biztosított szolgáltatást (annál jobb, minél többen használják az adott szolgáltatást).
Például a városi buszmenetrendet úgy kell megtervezni, hogy ne akkor közlekedjen 10 percenként egy busz egy adott útvonalon, amikor szinte senki sem veszi igénybe, és a reggeli csúcsidőben ne 30 percenként induljon egy. Vagy egy kórház esetében jobb, ha az általa ellátott körzete „közepén” helyezkedik el, mint annak szélén. (Így van, aki egy perc alatt beér, de a döntő többségnek maximum 1-2 óra, míg a másik szélén lakónak 3-4 óra. A körzethatárok jobb meghúzása esetén a többség 30 perc - 1 óra alatt részesül az ellátásból, de a széleken lakók esetében is maximum 1-2 óra ez az idő.)6
Az alternatívák kidolgozásának tehát ez a feltételei, de még így is rengeteg lehetőség áll a – döntően azért „laikus” – személy vagy személyek előtt, akik a döntést hozzák. Még akkor is, ha szakmailag valamilyen szinten kapcsolódnak az ügyhöz, általában sem idejük, sem lehetőségük nincsen rá, hogy az információk olyan hatalmas mennyiségéhez jussanak, mint azok a bürokratikus, hatalmas szervezetek, amelyek ezeket végzik. (Már csak azért is, mert általában attól a döntéstől, hogy dönteni kell egy közpolitikáról és a döntésig, hogy meg kell valósítani, általában rövid – a 21. században egyre rövidebb – idő telik el, és nincs mögöttük egy hatalmas szervezetrendszer, amely meggyorsítaná ezt az információszerzést. Kivéve a már említett bürokráciát, amelynek éppen ez a feladata). Mi alapján hoznak döntést? Hát a politikai hasznosság elve alapján, amely az utilitarizmus elméletének a közpolitikai döntésekre alkalmazott változata. Ez pedig azt sugallja, hogy a döntést meghozók érdeke az, hogy a lehető legmagasabb szintű közszolgáltatáshoz a lehető legtöbb ember férhessen hozzá és lehetőleg minél olcsóbban, hiszen az érdekük az, hogy politikailag minél több előnyük származzon a döntésből. Mivel pedig a laikus tisztségviselők nagy része valamilyen választás során kerül hatalomra, ez azt jelenti, hogy minél több szavazatot szerezhessenek döntésükkel (amelyet úgy érhetnek el, hogy minél szélesebb kör elégedett a nyújtott szolgáltatásokkal).
Itt kell megemlítenem, hogy a politikatudomány elsősorban a „demokrácia tudománya”, vagyis a fenti és a később következő elméletek is arról szólnak, hogy egy demokratikus társadalomban, vagy legalábbis olyan közösségben,7 amelyben a döntésekhez egy viszonylag tág kör szólhat hozzá, később véleményt nyilváníthat róla. Bármilyen diktatúra esetében, legyen az egy személy vagy egy kisebb csoport, nem alkalmazhatjuk egyiket sem, mert a hasznosságot csak a privilegizált csoport szempontjából tudjuk értelmezni, míg a demokratikus döntéshozás azt jelenti, hogy ha nem is mindenki, azért egy szélesebb kör vesz részt. Az 1990 előtti egészségügyi rendszer sem elemezhető a korabeli nyugat-európaival vagy a maival – társadalomtudományi nézőpontból. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt érdekelt a társadalom béke fenntartásában, és fontosabb aktorainak nyugalmában, de mivel legitimációja nem rajtuk alapult, nem kellett figyelembe venni őket. Például a Mézga család nyaral egyik epizódjában egy diktátor által uralt szigetre vetődnek, amelynek vezetője csapvízzel való kötelező védőoltást vezet be minden ok nélkül, amelyért az embereknek fizetniük kell (azért is ugyanannyit, ha nem akarják beadatni). Ez egy szélsőséges példa, de látható, hogy a diktátor döntéseinél egyetlen szempontot mérlegel, saját hatalmának fenntartását (nem azt, hogy az „hasznos” a társadalom számára, vagyis a „közjót” szolgálja közvetve vagy közvetlenül döntése, mivel „kívül esik” az adott társadalmon). Ilyenre példa a csernobili balesetet eltitkolására tett kísérlet, amely a rendszer „tekintélyének” megőrzését szolgálta, nagyban nehezítve (a rendszeren belüli!) katasztrófa-elhárítást is (amely egyébként sem volt teljes mértékben felkészülve egy ekkora katasztrófára).
Egyesek felvethetik, hogy legalábbis az „egyszerű” racionalitás eseteiben a diktatúrák is vizsgálhatóak, hiszen sok esetben a katasztrófák elleni védekezés szigorúan hierarchikus formában és egy személy vagy kisebb csoport irányításával zajlik. Ez két okból sem állja meg helyét. Nem minden esetben szükséges egy védelmi terv esetében ilyen hierarchia vagy egyáltalán szervezet: egy tradicionális közösségben, egy kis faluban megjelenő – mérettől függő – tűz oltását a szomszédok spontán szerveződő csoportja gyorsabban is elolthatja, mintha azt hivatásos tűzoltók látnák el a szomszédos városból, amelyeknek kötelező bürokratikus teendőik is vannak (Lásd: A tanú című film). Ellentétben egy atomerőmű balestnél nem éppen jó ötlet, ha ilyen kis spontán csoport kezd el a kútból felhúzott vizesvödrökkel oltani. Ezt pedig jobb, ha szakmai és egyéb politikai alapokon dől el, és nem egy diktátor szeszélye alapján.
Második oka az, hogy nem feleltethető meg, hogy a demokráciák – bár az adott esetben erőszakosabb és keményebb eszközöket is használhat, mint egyes diktatúrák – a döntéssel és a végrehajtással megbízott személyeket csak – mindenekelőtt időben, de térben is – korlátozottan ruházza át a hatalmát bizonyos személyekre, testületekre, és mindig szigorúan az adott, súlyos problémára koncentrálva (a régi római köztársaság dictator-a ennek előképe). Ilyen esetekben kerülhet sor az alapjogok korlátozására (például a mozgásszabadsághoz, a magántulajdonhoz vagy a sajtószabadsághoz való jog). A vész elmúltával azonban visszaáll az előtte lévő joguralom (nem változásra szolgál, hanem a katasztrófa elhárítására). Összességében tehát ettől nem változik meg a demokratikus hatalom.8
Jegyzetek:
1 http://mek.niif.hu/00300/00334/html/01.htm#2
2A magyar politikatudomány valódi kezdete ugyanis a késő nyolcvanas-korai kilencvenes évekre nyúlnak vissza.
3A közpolitika az angol „public policy” magyar fordítása, ahogy a „szakpolitika” a német „Fachpolitik”-nak. A két fogalom értelmezése és használata közötti különbségek azonban most nem relevánsak.
4 Ennek oka az, hogy az ember által készített eszközök elavulása a használat és a sugárzás miatt kiszámítható.
5 Vagyis egy városnak szüksége van tömegközlekedésre.
6 A körzethatárok „ideális” alakja – a lakosság egyenlő eloszlása és centrális közlekedési hálózat esetén – az ötszög, a klasszikus település-fejlesztés szerzői alapján. (A kör ideálisabb lenne, de illeszkedési anomáliák miatt elméletileg ez egy jobb alakzat).
7 Lehet akár egy pár fős közösség is akár, mint a diszkurzív politikai elméletek közé tartozó intézményszociológia esetében, amely az egyes szervezetekben (hivatalok, iskola stb.) uralkodó politikai kultúrát vizsgálja.
8 Ahogy a pacifista Karl May Old Shatterhandja mondta egy vita közben: „- Ön maga mondá ismételten, hogy nekünk mindnyájunknak egyenlő jogaink vannak.
Ez igaz. De ha a dolog úgy áll, hogy egy tervet közösen kell végrehajtanunk, senkinek sem szabad a terv ellen cselekedni.
Ez lehet, de ön nem volt a mi parancsnokunk, és ..
Mi lenne, ha mindenki kénye-kedve szerint cselekednék és pedig oly körülmények közt, amikor az életről van szó?”
May, Karl (1993): A Haramia. Winnetou kalandjai. Polikrom Bp.
